Száz esztendővel ezelőtt már a negyedik éve dúlt az első világháború, amit akkor csak Nagy Háborúnak hívtak, hiszen olyan mérvű volt a pusztítás és annyi katona halt hősi halált amennyi azelőtt még egyetlen háborúban sem.Az Osztrák-Magyar Monarchia erőinek a háború folyamán, több frontot is tartania kellett. Az új fegyverek megjelenése – mint a géppuska, a srapnel gránát vagy a harci gáz – a hagyományos harcmodort követő csapatoknál hatalmas veszteségeket okozott. Az egyéni helytállás a harcmezőn, a kiemelkedő teljesítmény és a példamutatás felértékelődött. A legénységi, tisztesi és altiszti állomány számára a hőstetteket és a fegyvertényeket a vitézségi érem valamelyik fokozatának adományozásával ismerték el az elöljárók.
A vitézségi érmek múltja egészen a 18. századig nyúlik vissza, amikor II. József, a kalapos király fél évvel a halála előtt 1789. július 19-én rendeletet adott ki azok alapításáról. A vitézségi érem vagy, ahogy kezdetben nevezték, a „katonai érdempénz” elülső oldalán mindig az uralkodó képmása volt látható, hátoldalán pedig a „DER TAPFERKEIT” vagyis VITÉZSÉGÉRT felirat szerepelt. Az alapítástól az első világháborúig terjedő időszakban több mint 500 magyar honosságú katona érdemelte ki az Arany Vitézségi Érmet, a Nagy Háború négy és fél esztendeje alatt pedig mintegy 1500 magyar katona vált érdemessé erre a kitüntetésre. Közülük volt egy, aki a szűkebb hazából, jelesül Mátraderecskéről származott.
Az első világháborúban a Heves vármegyei legények leginkább az egri császári és királyi 60. gyalogezredhez vonultak be, de a környékről számosan kerültek a miskolci magyar királyi 10. honvéd gyalogezredhez is, amelynek a II. zászlóalja szintén egri volt. (Nem véletlen, hogy mindkét alakulat emlékét közterület őrzi ma is a megyeszékhelyen – a Hatvanasezred és a Tizeshonvéd utca). A háború első felében a 60. gyalogezred zömmel a keleti fronton volt bevetve, de a II. zászlóalja az olasz hadüzenet után 1915 nyarán az Isonzó folyó mentén kialakult frontra került. A 60/II. zászlóalj a 14. hegyi dandár alárendeltségében részt vett az 1915. július 18-tól induló II. isonzói csatában és a Monte dei sei Busi magaslat védelmét látta el a Doberdó-fennsíkon. A terület Doberdó falucskáról kapta a nevét és a borzalmas harcokról vált híressé-hírhedté a magyar bakák között és neve bevonult a magyar hadtörténelembe. A gyér növényzetű, sziklás vidéken a fedezékek építése nagyon nehéz feladat volt. Csapataink hatalmas veszteségeket szenvedtek, de helytálltak és rendre megállították az olasz támadásokat. A magaslatok birtoklása stratégiai fontosságú volt, így a 60/II. zászlóalj védőkörletébe tartozó a Monte dei sei Busi magaslatért elkeseredett harcok dúltak.
Az olaszok emberáldozatot nem kímélve, napokon át támadtak, hiábavalók voltak a vérfecsérlő halálrohamok, hiába való volt az ellenséges tüzérség hatalmas tüze, a hős 60-asok rendíthetetlenül tartották magukat s visszaverték az olaszok minden támadását. 1915. július 21-én hajnalban az ellenség a szomszédos népfelkelő zászlóalj vonala előtt gyülekezett, hogy meglepő támadással betörjenek állásaikba és így szárnytámadással kényszerítsék a fontos magaslat elhagyására a 60-asokat. A nap hőse az Alsósápon (ma Nógrádsáp) született Barna József őrmester volt, aki géppuskájával az arcvonal elé kúszott és 300 lépés távolságról pusztító oldaltűzzel néhány perc alatt szétszórta a támadókat. Az ellenséges tüzérség a géppuskákra irányította ágyúinak tüzét és bár legénysége közül többen megsebesültek Barna őrmester továbbra is helyén maradt s az olasz tartalékok három támadását verte vissza.
Július utolsó napjaiban az olaszoknak sikerült az állásaink egy részét elfoglalni a Monte dei sei Busi-n. Augusztus 2-án kapta a zászlóalj a parancsot az elveszített állások visszafoglalására. A hadműveletről Habsburg József árpád főherceg a VII. hadtest parancsnoka személyesen győződött meg. A világháború amilyennek én láttam című könyvében szemléletes képet ad az eseményekről:
„Reggel 6 óra 45 perctől kezdve az egri 60/II. zászlóaljnak gyönyörű rendben haladó támadását figyelem… Csodálatos eréllyel, merészséggel mennek dicső egri vitézeim előre. Szörnyűséges az ellenséges nehéz lövegek módfelett heves tüze, mely lelketrázó pontossággal kíséri támadó csapataink mozdulatait… Szívszorongató látvány, amint a legnehezebb bombák szakadatlanul az előrenyomulók csoportjaiba vágódnak, tűzbe és füstbe temetik őket, mindannyiszor nagy rést ütve vitézeim közé… Az ormon a mi régi állásaink körül tolongva folyik a legsúlyosabb kézitusa, kevés hősöm és a nagy számbeli túlsúlyban levő ellenség között. A sors majd egyiknek, majd másiknak kedvezve ingadozik s e véráztatta orom folyton változtatja tulajdonosát… De hamarost az olaszok friss tartalékai visszaszorítják a hős egrieket és én egy kicsike embercsoportot látok az enyéim közül kiválni, ha jól látom 9 vagy 10 emberem vadan nekiront az olasz tömegnek, annak szárnya enged, fölgöngyölödik pár emberem hathatós tüzétől megtizedelve és eldől a sors, az ellenségnek ellentámadása összeomlik… A Monte dei sei Busi megint a miénk. Számtalan hulla födi a szörnyű összecsapás terét, súlyosan sebesültek és haldoklók vergődnek az elkeseredett tusa vértől párolgó színhelyén.”
Az ütközetet eldöntő maroknyi csapatot Horváth Károly főhadnagy vezette, akit ezért József főherceg haladéktalanul felterjesztett a Lipót Rend lovagkeresztjére, később pedig a Tiszti Arany Vitézségi Érmet adományozták a hős főhadnagy részére. A nap folyamán az olaszok még tizenkét támadást intéztek a 60/II. zászlóalj állásai ellen, de a Heves megyei bakák mindannyiszor visszaverték őket. A győztes napnak viszont nagy ára volt, mintegy 100 halott és több mint 300 sebesült volt a veszteség. József főherceg nem felejtette el az egri zászlóalj hősiességét és a zászlóaljparancsnoktól bekérte az Arany Vitézségi Éremre felterjesztettek névsorát. Augusztus 20-án Szent István napján aztán maga is kilátogatott a zászlóaljhoz. Visszaemlékezésében így ír erről a napról: „A mise után Hauser ezredes, ideiglenes dandárparancsnok és Christian alezredes, a 60/II. zászlóalj parancsnoka fölkér, hogy a 60-asok egy Fónad István nevű őrmesterét, ki otthon Mátraderecskén egyszerű szegény napszámos és Barna József őrmestert ékítsem föl az arany vitézségi éremmel. A nyalka legényeket az arcvonal elé hívom és beszédet mondok a csapathoz és az ifjú hősökhöz. Elmondom, hogy meghatva, csodálattal és szeretettel néztem az ő iszonyatos küzdelmüket a Monte dei sei Busi-n, hallatlan hősiességgel végrehajtott rohamukat. Arany betűkkel kell e napot — 1915. augusztus 2-át — és az ő neveiket történelmünk lapjaira iktatni. Isten legbővebb áldását könyörgöm le hűséges szeretett vitézeimre. Azután Fónad és Barna hős mellére kapcsolom az arany vitézségi érmet. Könnyek csillantak fel az ifjú hős Fónad szemeiben, ki nagy meghatottságát alig tudta leplezni, midőn kezét megszorítottam. Nagyon szerettem volna őket szabadságolni, lehetőleg véglegesen, hogy ők, kik hazánkért oly nagyot műveltek, életben maradhassanak. Fónad azonban könyörög, hogy ne tegyem ezt a szégyent fejére, ők maradni akarnak. Szegény édesanyján kívül nincs senkije, semmije és csakis hazánkért akar élni vagy meghalni… És én úgy éreztem, hogy könnybelábadt hűséges tekintetében, szürke szemében, a halál képét látom! Szegény hűséges derék fiam, nem sejted mennyire nehezemre esik, hogy nem tehetem meg ezt értedül. Szerettelek volna hazaküldeni, mert lesznek még idők, midőn hazánknak még sokkal nagyobb szüksége lesz e legkitűnőbb hősökre, mint ma!”
Sajnos József főherceg megérzése nem tévedett, a mátraderecskei hős egy hétig sem viselhette a legmagasabb kitüntetést. A 60. gyalogezred halotti anyakönyve szerint 1915. augusztus 26-án haslövés következtében halt hősi halált, eltemetésére vonatkozóan annyit közöl a levéltári forrás: Doberdó-fennsík, harci állás. Mindössze 25 éves volt.
Az egri császári és királyi 60. gyalogezred katonái közül a világháború folyamán összesen 22 fő érdemelte ki az Arany Vitézségi Érmet, közülük hatan a Monte dei sei Busi-ért vívott harcokban szerzett érdemekért.
Barna József (Alsósáp, 1887.) őrmester – megsebesült, 1915. július 30.
Fónad István (Mátraderecske, 1890.) őrmester – hősi halált halt, 1915. augusztus 28.
Gólya Elemér (Eger, 1874.) tiszthelyettes – hősi halált halt, 1915. augusztus 2.
Molnár András (Mezőkövesd, 1892.) szakaszvezető
Serfőző István szakaszvezető (Apc, 1892.) – megsebesült, 1915. július 19.
Szabó Lajos (Novaj, 1891.) szakaszvezető – megsebesült, 1915. augusztus 2.
Várják azok jelentkezését, akik a cikkben szereplő Fónad István rokonai. Amennyiben további információval esetleg fényképpel rendelkeznek róla, keressék Maruzs Roland hadtörténészt a maruzs.roland@gmail.com e-mail címen.
Forrás: Maruzs Roland alezredes, hadtörténész, Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Fotó: honvedelem.hu
