A könyv társadalomkritika, mely egyszerre szól korunk hibáiról és erényeiről, igazságról és igazságtalanságról, kötelességről és becsületről. Az írónőt az írás keletkezéséről, a tartalomról és a mondanivalóról kérdeztük.
– Miről szól, milyen témákat ölel fel a kötet?
– A manapság oly gyakran előforduló problémák, és azok megoldásai találhatóak meg a könyvemben. A napjainkban mindenkit érintő és sokakat foglalkoztató bajokat, vagyis az adott kor társadalmának betegségeit foglaltam össze javarészt. Melyek azok a szempontok, amelyek segíthetnek eligazodni abban, hogy miért nem érdemes mások életével foglalkozni, és miért fontos őszintének lenni saját magunkhoz. Nyilván ehhez hozzá tartozik a meghökkentés, és bizonyos sorsfordulatok is.
– Mi lehetne a műfaji meghatározás?
– Ez nem egy teljesen szokványos könyv. Posztmodern kortárs íróként úgy gondolom, leginkább a dráma műnembe sorolnám a könyvet, melynek része azon életbeli szituációk felfedése, melyre sokan vágynak anélkül, hogy tudnák, mi van mögötte. Lényegében összefoglaltam mindazt, amit sokan nem mernek kimondani és felvállalni.
– Általános problémák vagy saját tapasztalások, esetleg csalódások könyve ez?
– Alapvetően mindkettő, hiszen több irányból inspirálódtam. Ahhoz ugyanis, hogy hiteles tudjon lenni egy író, kőkemény tapasztalásokra van szüksége, melynek része a csalódás, és a fájdalom is. Mindemellett több évre visszamenő esettanulmányaim által, és sok őszinte emberi kapcsolatom révén tudtam úgy körülírni érzéseket, hogy hiteles legyen, és ne még több kérdést vessen fel az olvasóban.
– Kiknek íródott? Nő a nőknek írta vagy bárkinek?
– Elsősorban azoknak, akik szeretnék, de nem merik felvállalni önmagukat, mert félnek mások véleményétől. Ugyanis manapság az emberi kapcsolatok alapja, javarészt a külcsínből, és a státusszimbólumok mutogatásából áll. Ezáltal az emberi értékek is nagyban függenek attól, ki milyen beosztásban dolgozik, mennyit keres, milyen autóval jár, és kikkel veszi körbe magát. A lélek mégis boldogtalan, a szemekben elhalványuló csillogás pedig egyre inkább azt jelzi: az emberiség szépen lassan halálra ítéli magát a közösségi oldalak oltárán. Irigykednek egymásra, végeláthatatlan hitelekbe verik magukat sokan azért, mert meg akarják mutatni azt is, ami nincs. Ez pedig egyenlő egy megjátszott, nyomorúságos élettel, ami üres és rideg.
– Mi a cél? Felismerés vagy beismerés?
– Úgy gondolom, mindkettő helyes megfogalmazás, hiszen az „ébredés” a lényeg. Célom, még több önálló és magát szeretni tudó ember, akik képesek összefogni, és jobbá tenni a világban azt, ami olyannyira elromlott. Azt szeretném, hogy azok, akik a tömeggel haladnak egy irányba, merjenek igazi egyéniségek lenni, még akkor is, ha mások szerint nem ez a normális.
Szerző: KékesOnline
Fotó: Hankusz Kálmán
