Emberi civilizációnk terjeszkedése sokszor a természeti környezet rovására történik, de szerencsére sok példa van arra, hogy a károkozás után a lehetőségekhez képest a gyógyítás is megtörténik. Bizonyos esetekben a korábbinál látványosabb élettér jön létre. A külszíni bányászat nem nevezhető éppen környezetkímélő tevékenységnek, mégis szükséges ahhoz, hogy az ásványkincsekhez hozzá tudjunk jutni. A kitermelés végeztével a folytatásban jöhet a helyreállítás, melyhez elsősorban idő kell, mert a természet más órával mér, mint mi, emberek.
A visontai Nyugati Bánya aktív időszakában holdbéli táj volt, mint minden más ilyen terület. Aztán a lignit elfogyott, és a monumentális gépszörnyek odébb álltak. Az interneten található, régi légifotókon megnéztük, mi volt korábban a bánya helyén, s azt találtuk, hogy mezőgazdasági művelés alatt álló területek voltak megtalálhatóak a falutól nyugatra. Aztán jött a külszíni kitermelés, mely 1975 és 1991 között zajlott. Tekintélyes lignitmennyiséget hoztak fel a hatalmas fejtőből: 34 718 000 tonnát, a bánya bejáratánál olvasható tábla szerint.
A tájrendezés után tudatosan, láthatóan szabadidős tevékenységre, pihenésre is alkalmas területet hoztak létre a bánya helyén. Erre utalnak a kihelyezett padok, szemetesek, az épített korlátok és lépcsők. Utóbbi kettő állapota azonban már igencsak viseletes számos helyen. Kidőlt korlátok, korhadó lépcsők vezetnek lefelé a temető mögötti parkolóból. Bár nem volt probléma a lejutás, de egy alapos állapotjavítás ráférne számos helyen odafent a fából készült építményekre.
Jól kitaposott ösvényen, szellős, fiatal erdőn át jutottunk egyre lentebb, s közben hangos gépzajra lettünk figyelmesek a nem túl távolból, valahol előttünk, meghatározhatatlan hangforrásból. Az egykori bánya legaljára érve remek erdei út vezet a tó felé. Autóval egy másik lejárón lehet ide eljutni. Jól elkülöníthetőek voltak az ide telepített fafajok. Bár a fák nem sokfélék itt, mégis „valódi erdős hangulat” vett körbe minket.
A fák közül kiérve felfedeztük a zajforrást: serényen dolgozó férfiak végezték a nagytakarítást, nyilvánvalóan készülve a horgászidényre. Gallyazás, nádas rendbetétel, bozótirtás, minden, ami szükséges ahhoz, hogy egy horgászparadicsom fogadja az ide látogatókat. Jó volt nézni, hogy az egykori kietlen, nagy gödör legalján is mindent visszahódított a természet, s az ember két kezi munkájával tartja karban ezt a területet. Nem volt művi, mesterséges a látvány, inkább félig parkosítottnak néz ki arrafelé a terep. Az egykori zord bányához képest páratlan a helyszín szépsége.
Elindultunk a tó déli oldala felé, s úgy gondoltuk, körbejárjuk, hiszen kellemes, napsütéses, sétáló időnk volt. A tó teljes egésze befagyva, ötletünk sem volt, milyen vastag lehet a jég. Lényegtelen is a dolog, hiszen körben ki volt mindenhol táblázva, hogy sem a jégre menni, sem fürdeni nem szabad (évszaktól függően). Tudni illik továbbá, hogy csak engedéllyel lehet horgászni.
Ahogy ballagtunk a parton, különös hangokra lettünk figyelmesek: mintha egy számítógépes játék lézerfegyvere szólt volna szaporán a víz felől. Aztán hol mélyebb, hol magasabb hangok követték. Aztán szinte szirének éneke szólt mindenhonnan. Kis időbe telt, míg megfejtettük: valószínűleg a jég mozgott a rá sütő, és melegítő hatású napsugarak miatt, s a hangok akkor keletkezhettek, amikor odalent légbuborékok mozdultak meg, vagy a jég megfeszült a hő miatt, s megrepedt itt-ott. A földöntúli, mégis rendkívül megkapó, de teljességgel megnyugtató hangzás körbe kísért bennünket utunkon.
Számtalan helyen megálltunk a nádas mellett, s az északi oldalon úgy negyedórát napoztunk is, mert remek időnk volt, mire oda értünk.
Kicsivel odébb, a fák között nagy csetepatéra lettünk figyelmesek, s hosszas hallgatózás és szemlélődés után vettük észre, mi is történik jó pár méterre a sűrűben. Két harkály fogócskájának voltunk szemtanúi, akik oly sebesen röppentek egyik fáról a másikra, hogy követni alig lehetett őket. Hosszasan vártuk a pillanatot, hogy sikerüljön lefotózni őket, s amikor már majdnem feladtuk, végül sikerrel jártunk.
Hamar visszataláltunk az ösvényre, mely visszavezetett bennünket a fenti parkolóhoz, de még a felfelé kapaszkodón, az erdő sűrűjében egy újabb kis madárka kellette magát, s mert nem volt olyan szélvész, mint harkály társai, így jobban meg is mutatta magát cinege őméltósága. Éppen az ebédjét csipegette ki az egyik fa sérült részén, nem zavartatta magát, hogy nézőközönsége lettünk.
Kellemes, hétvégi, téli hangulatjavító, fárasztónak nem nevezhető séta volt az egykori bányában tett utunk. A magunk részéről nagyra értékeljük, hogy a bányászati tevékenység befejezésével sokaknak volt arra is gondja, hogy megtervezzék, és létre is hozzák ezt a takaros, a világtól kicsit eldugott tavat, s az őt körbevevő erdőt is.
Az pedig, hogy szemmel láthatóan vannak, akik erőt és fáradtságot nem kímélve ottjártunkkor is jó gazdái a területnek, bizakodással tölt el bennünket, hogy minden, a kitermelést befejező külszíni bánya hasonló ruhát ölt majd idővel, s a hozzánk hasonló természetszerető embereknek vonzó lehetőséget ad felfedezni a környéket.
A magunk részéről csak megköszönni tudjuk mindenkinek, aki munkájával a múltban, vagy a jelenben hozzájárult ahhoz, hogy az egykor élettelen bányából mára egy földi paradicsom keljen életre, ahol számos állat és növény talált már otthonra. Dicséretes, szép munka volt, valóban életre kelt az élettelen!
2022. 01. 30.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
