Ragadozómadár-védelem Magyarországon

Miért épp’ a ragadozómadarak? Miért kell őket védeni egyáltalán? Ezek a kérdések sokakban felmerülhetnek. A választ a szakembertől megtudtuk: a ragadozómadár-védelem az egyik legrégebbi ágazata a természetvédelemnek. Ennek oka, hogy látványosan csökkent létszámuk a 20. század második felére az addig a társadalomban általánosságban elterjedt ragadozómadár-gyűlölet folytán. A korábbi szemléletmód szerint a ragadozómadarak kártékonyak, haszontalanok, ezért azokat „tűzzel-vassal” irtani kell.

Ezen állatok egyedszámának megfogyatkozását a múlt század közepén használt növényvédőszerek is okozták. E vegyszerek a velük kezelt növényeket elfogyasztó rágcsálók szervezetén keresztül, az azokat zsákmányoló ragadozómadarakat is megmérgezték, szervezetükben felhalmozódva tömeges elhullásukat okozták. Napjainkra a védelmük érdekében tett lépések látványosan nagy eredményeket mutatnak, így ezt a tevékenységet a szakemberek továbbra is folytatják az újabb sikerek érdekében.

Csúcsragadozóként, a tápláléklánc legtetején helyet foglalva érzékeny és sérülékeny állatok, jelzik az ökológiai rendszer egészségi állapotát. Tekintettel arra, hogy a tápláléklánc legtetején állnak, az alattuk lévő fajok állományainak is jó állapotban kell lenni ahhoz, hogy ők is jól érezzék magukat. Ha így van, ez azt engedi feltételezni, hogy a zsákmányállatként szolgáló fajok ugyancsak megfelelő állapotban vannak.

A ragadozómadarak jelentős szabályozó szerepet töltenek be. Rágcsálókat, rovarokat elfogyasztva hasznosak, eltűnésük esetén a kártevők túlszaporodnak. Táplálkozásuk nyomán viszont az általuk fogyasztott fajok evolúciós szelektálódása sikeresebb, mert a gyenge, elbújni, túlélni képtelen zsákmányállatok génállománya nem marad meg.

A fészkelőhelyek védelme kiemelt fontosságú. Ehhez azonban tudni kell, hol is vannak ezek. A fészkek felderítését a szakemberek télen végzik, amikor a lombok lehullanak, és jól átlátni az erdőt. Ha már ismert a fészek helye, akkor figyelemmel kísérhetőek az ott megtelepedett madarak. A fészeknek helyet adó fákra, és azok környezetére külön odafigyelnek, akár még a fakitermelést is szigorítják.

Utódnevelésben további segítséget jelentenek a mesterségesen kialakított fészkelőhelyek. Ezt azoknak a madaraknak építik, amelyeknek nincs hol fészkelniük. Ilyen faj például a kerecsensólyom, mely Európában Magyarországon fordul elő a legnagyobb állományszámban, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy az európai kerecsensólymok szinte egész populációja Magyarországon él. A kerecsensólyom kultúrtörténeti vonatkozásban is neves faj, a magyarok turulmadaraként ezt a fajtát tartják számon az írások. Élőhelyét tekintve az erdősztyepphez kötődik, mely Közép-Ázsiában húzódik végig, és a mi Kárpát-medencénk a nyugati határa.

A hetvenes évekre rendkívül megcsappant hazai létszámuk, mára már azonban a sikeres fészkelőhely-védelemnek is köszönhetően, az óvóhelyként szolgáló hegyvidékről visszatelepültek maguktól a számukra kedvező alföldi tájakra, ahol kedvükre vadászhatnak és nevelhetik fiókáikat.

Élőhelyüknek védelmében fontos a táj sokszínűségének megőrzése, fenntartása. Legyen megfelelően nagy, nyílt, sík terület, ahol a zsákmányállatai táplálkozni és szaporodni tudnak, és legyen megfelelő mennyiségű erdős terület, ahol a fészkelésük megoldott. Ebben a megfelelően végzett mezőgazdasági tevékenység is sokat segíthet.

A kerecsensólymokon kívül részletesebben bemutatásra került több faj is, melyek védelmében tett lépésekről Molnár Márton számos fotót és térképet is mutatott. Így esett szó a vándorsólymokról, mely faj országunkból 1965-re teljesen eltűnt, de 1997-re visszatelepült, és azóta jelen van. Elterjedését tekintve kozmopolita faj, az egész világon elterjedt. Nagyon jól tud alkalmazkodni, de fokozott védelmét a korábbi kipusztulásának köszönheti. Az elsők között volt egy a Mátrába visszatelepedett pár is. Sziklafalakon fészkel, de városokba költözve épületeken is megjelenik. A szakemberek aktívan gyűrűzik, nyomon követik egyedeit, feljegyzéseket készítenek a megfigyeléseikről.

Megtudtuk azt is, hogy milyen életet élnek a kék vércsék, hogyan óvják a parlagi sasokat, de a kis létszámú, mégis a BNPI területén jelen lévő békászó sasokról is számtalan érdekességet láthattunk és hallhattunk az előadáson jelenlévőkkel együtt.

Kiderült az is, milyen lehetőségek, megoldások és nehézségek vannak a vonuló madarak műholdas, jeladós nyomkövetésében. Előadónk arról is beszámolt, miért okoz esetenként nehézséget a vándorló életmódot folytató ragadozók védelme. Ennek oka az, hogy ezen fajok Afrikába vezető útvonalán vannak olyan országok, ahol nem óvják e madarak egyedeit, sőt, éppen hogy vadásznak rájuk, a jelek szerint mindenféle korlátozás nélkül. Ilyen sajnálatos eseménynek eshettek áldozatul azok a BNPI szakemberei által nyomon követett példányok, melyek Libanon területén tűntek el.

Az előadáson résztvevők között, az utolsó sorban a szárnyas hallgatóság is képviseltette magát egy Harris-ölyv személyében, amit a BNPI-től Csákiné Dobos Laura oktatási koordinátor hozott és mutatott be az esemény végén. A csodálatosan szép madár az előadás közben aktívan részt vett Molnár Márton munkájában is, hiszen amikor a szakember a kivetített képek között egy ürgét, mint zsákmányállatot mutatott be, az ölyv mindezt hangos kiáltással észrevételezte, nem kis derültséget okozva a hallgatóság sorai közt.