Áprilistól augusztusig tart a fiókaszezon, ilyenkor rengeteg bejelentést kapunk megmentendő madarakról. Pedig a legtöbbjük nem árvult el, ezért a legnagyobb segítség számukra az, ha nem fogjuk be, ha pedig már megtettük, a megtalálás helyén mielőbb elengedjük őket!
Kezeljük helyén a dolgot
Ne felejtsük el, hogy nem akkor vagyunk felelős madárvédők, ha a természeti törvények ellen dolgozva bármi áron meg akarunk menteni minden egyes madarat, fészekaljat és fiókát! Erre csak a végveszélyben levő fajok esetében van szükség, de a legfőbb cél ott is a megfelelő élőhelyi viszonyok helyreállítása, mert enélkül az ilyen állatok végül csak állatkertekben maradhatnak fenn.
Meg kell értenünk, hogy a ragadozók, a betegségek és tapasztalatlanság okozta elhullás a természeti folyamatok szerves része. Éppen ezen hatások ellensúlyozása érdekében költ a legtöbb kis- és közepes testméretű énekesmadár évente kétszer (esetleg háromszor), évi akár húsznál is több fiókát felnevelve. Mivel ezek a fajok több évig vagy évtizedig is élhetnek, stabil állomány fennmaradásához nincs szükség minden fióka túlélésére. Sőt, ez kimondottan kedvezőtlen lenne, mivel olyan állományrobbanást eredményezne, melynek következtében rövid időn belül elfogyna a táplálék, betegségek terjednének el, és az állomány magától összeomlana.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne segítsünk a madarakon − ebben segít ez az oldal is −, de ezt csak ott, akkor és úgy tegyük, ha erre valóban szükség van, ha vállalni tudjuk az ezzel járó terheket, miközben végig ügyelünk arra, hogy a jó szándékunk ne okozzon nagyobb kárt a madaraknak!
A véletlen kiesés ritka
Nem tekinthető általánosnak, hogy egy fióka magától essen ki a fészekből. Ez többnyire erős szélben lengedező, esőtől terhelt ágakkal megdőlő fészkeknél fordul elő. Nem véletlen, hogy a legtöbb, valóban mentésre szoruló fiókát markáns frontbetörést követően találják meg.
Amennyiben a fióka szülői kidobásának hátterében a fiatal madár túlélési esélyeit csökkentő betegsége vagy viselkedési rendellenesség áll, akkor a mentés sikere után a madár felnőtt korában pusztulhat el, vagy a betegségét, rendellenességét átörökítheti a fiókáiba, akik hasonló sorsra jutnak. Ha az örökbe fogadott fióka tollazata a nem megfelelő táplálás és tartási körülmények miatt nem megfelelően fejlődik, a tollvégek annyira szennyeződnek ürülékkel vagy letöredeznek a dobozban, kalitkában mozgás közben, akkor a madár nem lesz elengedhető.
A magányosnak tűnő fióka többnyire nem árva!
Az embereket cselekvésre késztető magányos(nak tűnő) fiókaállapot legtöbbször nem a véletlen, nem baleset következménye, hanem a madarak túlélését segítő, finoman hangolt viselkedési mechanizmus.
Az ágak között szabadon (nem odúban) költő madarak fészekaljaira – a tojásokra és különösen az eleségkérő hangot adó fiókákra – nagy kockázatot jelentenek a ragadozók. Ezért ezek a fajok a teljes önállósodás, a tökéletes röpképesség elérése előtt elhagyják a fészket, egymástól és a fészektől mindinkább eltávolodva – a szülők segítségével – magányosan próbálnak túlélni. A kézenfekvő kockázatok mellett ennek a viselkedésnek az az előnye, hogy lerövidül az az időszak, amikor a fészket megtaláló ragadozó a teljes fészekaljat el tudja pusztítani. Mivel a korai fészekelhagyó madarak ekkor még nem önellátóak és a teljes értékű repülés eléréséig 5-10 napig még fejlődniük kell, a szülők a sűrű növényzetben rejtőzködő fiókákkal hanggal tartják a kapcsolatot, így találják meg és etetik folyamatosan őket.
Az ilyen viselkedésű fajok fészkeinek mérete is csak akkora, és konstrukciója is olyan (gyengébb anyagokból áll és kevésbé strapabíró, mint például a gallyfészkek), hogy a maximum 70%-os fejlettségi állapotú (méretű) fiókák befogadására alkalmasak, ezért az ezt a méretet és életkort elérő fiataloknak el is kell hagyniuk a fészket, mivel abban egyszerűen fizikailag nem férnek el többé.
A részleges fészekhagyó madarak fiókái gyakran a szülők riasztó hangjára ugrálnak ki a fészekből, és ezzel – mintha egy ajtó záródna be – egy korszak is lezárul az életükben. Ezért nem nagyon érdemes a visszahelyezésükkel kínlódni, mert szinte bizonyosan nem maradnak meg ott, amint elvesszük a kezünket, az első zajra rugóként pattannak ki.
Bár nem madárvédelmi kérdés, de az erdőn-mezőn a fűben rejtőzködve lapuló őzgidákat sem kellene összeszedni. Ezek a borjak szinte soha nem árvák, őket két szoptatás között a közelben legelő (csak a közeledő ember miatt megriadó) suták magukra hagyják, de mindig visszatérnek hozzájuk. Mivel az őzeknek Magyarországon szinte nincs természetes ragadozójuk (néhány hegyvidéki hiúz, farkas és elsősorban télen a kóbor kutyák kivételével), és az utódnevelési időszakban vadászni sem lehet rájuk, a gidák ritka kivételtől eltekintve mindig számíthatnak az anyjukra. Az őz ráadásul az emberre is veszélyt jelentő vadállat, ami agancsával életveszélyes sérüléseket, sőt, halált is okozhat, ami különösen igaz a háznál nevelt vagy a magunkhoz csalogatott bakokra.
Nem csak etetni kell őket
A szülők nem pusztán eleségforrások, a fészektestvérek pedig nem csak vetélytársak. A család szociális közössége különösen a fészekelhagyást követően válik fontossá, amikor a fiatalok a szülői mintát is látva megtanulnak alkalmazkodni a rendkívül összetett környezeti hatásokhoz. Ezt a leggondosabb emberi ellátás sem tudja még töredékesen sem biztosítani, mert mi valóban csak “etetőgépek” vagyunk a fogságban nevelkedő fióka számára. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a mesterséges táplálás nem lehet olyan célzott és változatos, mint a természetes, ami többek között toll- és csontnövekedési problémákat okozhat, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a fiókáknak lehetőség szerint a szülei mellett a helye.
Ezért kétszer is gondoljuk meg, hogy melyik fiókát szedjük össze és mentjük meg. Az életkor miatt szükségtelen fiókamentések kapcsán leggyakrabban elhangzó érv a macskák elleni védelem. Csakhogy ennek nem az otthon nevelgetés a módja! Tegyük be a fiókát egy közeli bokor alá, a sűrű aljnövényzetbe vagy egy fa ágára, és bízzuk a többit a természetre.
Tudomásul vesszük vagy sem, a fiókák jelentős része, akár >80%-a mindenképpen elpusztul. Ez alól nem kivételek az általunk nevelgetett fiatalok sem! Sőt, ha a tanulási, szocializációs és táplálási hiányosságokat is figyelembe vesszük, akkor az esélyeik valószínűleg még rosszabbak. Bármit teszünk is, a mentett fiókák többsége mindenképpen, és várhatóan a természetesnél nagyobb elhullási arányban el fog pusztulni az elengedést követően.
Természetesen ha magatehetetlen vagy sérült fiókát találunk, és van rá lehetőségünk, akkor megpróbálkozhatunk a mentéssel. Mivel az ilyen madár a segítségünk nélkül mindenképpen elpusztulna, a megfelelő segítségnyújtás csak javíthat a helyzetén.
Mikor segítsünk?
Bármely madárfaj esetében igaz, hogy a csupasz (sokszor még nem kinyílt szemű), állni és járni nem tudó, csak fehér pehelytollakkal fedett testű fiókák segítségre szorulnak. Ugyanilyen alapelv, hogy a bármilyen korú sérült, a szárnyát vagy a lábát furcsán tartó, lógató, vérző sebű fiókák is beavatkozást igényelnek.
A nagyobb testű fajok, elsősorban a gólyák és a ragadozó madarak – különösen a sasok – már teljesen kitollasodott, a felnőtt egyedekhez hasonló megjelenésű és méretű fiókái csak a tökéletes röpképesség elérésével vállnak önállóvá (de nem önellátóvá!), ezért ha ilyen madarat találunk, rajtuk is segíteni kell. Ilyenkor az a legjobb, ha a közelben (általában a fejünk felett) többnyire megtalálható fészekbe kerülnek vissza (sokszor a Tűzoltóság vagy az áramszolgáltató segítségével) a fiókák.
Elsősorban a települési madaraknál fordulhat elő, hogy extrém helyre költenek. Ilyenkor – ha úgy érezzük, hogy a fészekalj veszélyben van – szintén érdemes beavatkozni, de ezt tényleg csak akkor tegyük meg, ha esély sincs a biztonságos kirepülésre.
Hova vihetjük a talált fiókákat?
Amennyiben nincs időnk vagy lehetőségünk heteken át gondozni a mentett fiókákat, juttassuk el őket a megfelelő szakintézetbe. A madarakat befogadó intézmények néhány kivételes esetet nem számítva nem tudnak kimenni az állatokért, korlátozott anyagi lehetőségeik miatt csak akkor tudnak segíteni, ha a madarak már hozzájuk kerültek! Ezért a legjobb megoldás, ha felhívjuk a legközelebbi madármentő állomást vagy állatkertet, majd mi magunk visszük be a fiókákat.
Madármentéssel, csak engedéllyel és megfelelő infrastruktúrával rendelkező intézmények foglalkozhatnak. Az MME helyi csoportjainak – két kivételével (Sasközpont, Fenékpuszta) – nincs meg a megfelelő infrastrukturális háttere és engedélye a sérült madarak fogadására.
Heves megyében madármentő szervezetként az Üröm Környezet- és Természetvédelmi Egyesület hevesvezekényi madármentő telephelyét, a Tisza-tavi Ökocentrumot és a Gyöngyösi Állatkertet ajánlja az MME.
Ez a plakát tartalmazza az összes szükséges tudnivalót arr az esetre, ha fiókát találnánk.
2021. 05. 09.
Forrás: mme.hu
Kiemelt fotó: Pixabay
