Gyurinik László 1895-ben született az Északnyugati-Kárpátok ölelésében fekvő Zsolnán. Az erdők, a virágok és a fák bűvöletében élt, így hát nem is volt kérdés, hogy erdésznek áll. Mátrafüreden kapott munkát, 1920. június 4-e is ott érte. Ma, 100 év elteltével unokája, Bodnárné Hortolányi Katalin azt meséli, nagyapja a trianoni béke aláírása miatt érzett el nem múló fájdalmát nem szavakba öntötte. Bánata földben vert gyökeret a Pipis-hegy oldalában.
„Lassan egy évtizede, hogy a mátrafüredi parkolóban megpillantottam egy férfit, aki a portékáit árulta. Szóba elegyedtünk, s kiderült, nem is igazán az árusítás miatt álldogál ott. Zarándokhely ez neki, mondta, s valahányszor Magyarországra vezet az útja Nagyváradról, ide mindig ellátogat. Kíváncsian kérdezte, vajon tudom-e, hogy itt régen egy fenyőfákból kirakott mondat emlékeztetett az 1920. június 4-ei veszteségre” – kezdi a történetet Bodnárné Hortolányi Katalin. A férfit meglepetésként érte, hogy kérdését épp a fákat ültető Gyurinik László unokájának tette fel. Katalin azt mondja, abban a pillanatban döntötte el, hogy kutatásba kezd, s kibogozza a szálait annak az évtizedekkel ezelőtti történetnek, melyet nagypapája hagyott rá örökül.
Gyurinik László rajongásig szerette a természetet, a virágokat, a méheket, hát erdésznek állt, s Mátrafüreden kapott munkát.
Álló sor (balról): Bozsik Pál, Gyurinik László, Becsei Gábor, Márton János, Szivák Sándor, Kurucz Béla, Babiczke Imre
Ülő sor: Divéki Sándor, Becsei Ferenc, Rakonczay Zoltán, Béres József, Cseh Gy.
(Fotó: EGERERDŐ Erdészeti Zrt.)
Magról nevelt ezüstfenyőket a kertjében, illatozó rózsáinak pedig csodájára jártak a környéken élők és a Mátrafüreden kirándulók is, akiket mindig megajándékozott egy-egy pompás virággal. Unokája úgy emlékszik rá, mint aki örökké az erdőt járta, a Mátra fenyveseinek ölelése enyhítette a Tátra utáni vágyódását. Katalin azt mondja, a 100 évvel ezelőtti veszteség mély sebet hagyott nagyapja lelkén. „Papa tiszta időben mindig azt mondogatta, siet a Kékesre nézni a Tátrát. Belesajdult a szíve az igazságtalanságba, s a Tátra fenyveseinek elvesztése késztette arra, hogy fájdalmát sajátos módon, fenyőkből „kiírva” adja tudomásul.”
Laci bácsinak egy fásítás alkalmával támadt az ötlete az 1930-as évek elején, hogy fenyőkkel üzenjenek, nincsen erő, s nincsen határ, mely elszakíthatná egymástól a magyar embereket. Katalintól megtudom, sikerült felvennie a kapcsolatot egy hölggyel és egy úriemberrel, akik még szemtanúi voltak a fenyőfákból ültetett Nem! Nem! Soha! feliratnak. „A hölgy azt mesélte, ismert egy szerelmes párt, melynek a férfi tagja pilóta volt, s kedvesének a felirat felett szállva dobott le egy papírra vetett üzenetet. A hölgy olyan romantikusnak tartotta ezt, hogy segített a lánynak megkeresni az üzenetet. Másikuk, egy úriember elmondta, hogy a Pipis-hegy oldalában volt egy pálya, ahol sokat síeltek akkoriban. Attól balkézre lehetett látni a feliratot, melyet drága nagyapám ötlete alapján fekete fenyőkből raktak ki” – meséli Katalin, aki egy könyv lapjain is rálelt pár sorra, mely tanúskodik a fák üzenetéről. Az alábbi részlet A repülő város: Gyöngyös című könyvben egy oktató szavaival mesél a múltról:
„Gyöngyössolymosról fordulok jobbra, vissza a repülőtér felé, hisz el kell köszönnöm, és Bandi bácsi se várjon túl sokáig a hidegben. Átrepülök Mátrafüred felett és közelítek a Pipis-hegyhez. Megcsillan lent a néhány éve épített vasúti sínpár, és a Pipis-hegy oldalán a gyakorlott szem észreveszi az 1930-as évek régi, „Nem! Nem! Soha!” feliratát, melyet ültetett fenyőkből raktak ki. Hiányos volt ugyan, de látható volt még.”
A felirat létezését egy fotó is igazolja, Katalin sokáig kutatott utána, nemrég került elő egy családi album mélyéről.
Az 1940-es évek elején készült fotográfián Katalin édesapjának nővére és gyermekei láthatóak, háttérben pedig az üzenet, mely – a visszaemlékezések szerint – az 1960-as évekig az ég felé nyújtózva, némán mesélt a nagypapa fájdalmáról.
2020. június 4.
Szerző: Korepta Lilla
Fotó: beküldött
