Ólomkristály poharak, melyek ma is sokunk háztartásának féltve őrzött kincsei. Ha eltörik, a múlt szilánkjai közé kerül, hiszen több mint 15 éve zárta be kapuit a Mátra emblematikus gyára, a Parádsasvári üveggyár. Különleges történetéből szemezgetünk most.
A kezdetek
A parádsasvári üveggyár elődjét mai helyétől kicsit távolabb kell keresnünk, egész pontosan Parádóhután. Ezt II. Rákóczi Ferenc alapította a Som-hegy alatt, a feltételezések szerint 1708-ban. Erre pontos források nem állnak rendelkezésre, annyi bizonyos, hogy egy 1712-es összeírásban már említik az üzemet „Der Fürst Rákóczi hat in der verweichenen Rebellion eine Glasshütte aufrichten lassen.” Az alapítás tehát a két évszám közé tehető, mindezt alátámasztja az is, hogy Rákóczinak a szabadságharc idején gazdasági forrásokra volt szüksége, erre pedig családi birtokai adtak lehetőséget. A családi birtokok közül a debrői-parádi uradalom csak nagynénje, gróf Erdődy Györgyné, Rákóczi Erzsébet halála után 1708-ban került tulajdonába. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy ezt követően nyílt lehetőség arra, hogy Parádóhután felállítsa az üveghutát. 1710-ben van arról feljegyzésünk, hogy a parádi üveghutában megindult a munka, ahol kezdetben csak öblösüvegeket tudtak készíteni. Annyi bizonyos, hogy nem a legendák sorát gyarapítja az, hogy a vezérlő fejedelem kedvelte a parádi csevicét, amit hordóban nem lehetett szállítani, csak üvegben. A fejedelem étekfogója, Póka János többször is megfordult Parádon, hogy onnan a csevicét Rákóczinak szállítsa. A teljességhez tartozik, hogy az első üzem a szabadságharc hadi igényeit is kielégíthette, ahogyan erre Csiffáry Gergely mátrai hutákról szóló tanulmánya rámutat, bár erre vonatkozóan nincsenek konkrét bizonyítékok. Ezt a feltevést erősíti az, hogy a szabadságharc után évekre leállt a termelés. Ugyanakkor, ahogyan korábbi cikkünkben részleteztük, az üveghuták működéséhez elengedhetetlen volt a faanyag, így amikor a huták körül elfogyott az erdő, vagyis kiirtották, egész egyszerűen odébb költöztették a manufaktúrát. Ez egyszerűbb volt, mint a meglévő hutába távolabbról szállítani a faanyagot. Tény, megalapítása után pár évvel már nem működött eredeti helyén az óhutai üzem. A szabadságharc bukása után a Rákóczi birtokok idegen kézbe kerültek, az uradalom és ezzel együtt Parádóhuta új tulajdonosa gróf Aspremont Károly lett, aki 1712-ben megszüntette az üveghuta működését. 1727-ben indult meg a termelés újra és Parádsasvárra történő áthelyezéséig üzemelt régi helyén. Feljegyzések szerint 1736-ban a hutának kilenc dolgozója volt, ebből három üvegfúvó mester, egy fazekas, egy hamuzsírfőző, kettő fűtő, egy formázófa készítő mester és egy készáru csomagoló. Az 1700-as évek közepén az uradalom ismét új kezekbe került Grassalkovich Antal lett a birtokos, aki a manufaktúrát bérbe adta.
A sasvári üzem
1767-re a manufaktúra egyre jobban fejlődött, és az erdők fogytával került végleges helyére, Parádsasvárra Grassalkovich Antal birtoklása idején. Az új üzem minden szempontból jóval felülmúlta az óhutai kis hutát. Érdekes adalék, hogy 1792-től Leszkovszky János vette bérbe a hutát, ő volt az, aki 1803-ban felállította az első köszörülő műhelyt a hutában. Ennek azért van jelentősége, mert ez tette lehetővé, hogy a korábbi fújt technikák mellett a kristály technika módszerét is meghonosítsák Parádsasváron. Így ez lett az egyetlen huta a Mátrában, ahol metszett csiszolt üvegtárgyakat készítettek. Ugorjunk egyet időben, 1840-ben Károlyi György vette bérbe az üzemet, néhány évvel később az 1846-ban rendezett iparmű kiállításon a gyár „nagy ezüst érdempénzt” nyert. A huta színes, zománcozott kristályüvegből készült poharakat, díszedényeket, vegyészeti edényeket mutatott be. Ebben az évben Károlyi György Pesten a huta termékeit árusító üzletet is nyitott. Egy 1848-as forrás szerint az üzemben fa helyett szenet használnak a tüzelésre, a hamuzsírt pedig a szóda váltotta fel. A parádsasvári üzem hosszú távú működését könnyítette, hogy 1848 után nem volt már versenytársa a térségben, addigra a kis mátrai huták mind bezártak. Az 1867-es kiegyezés után az ország gazdaságának megélénkülése Parádsasvárra is hatott. Ekkoriban több mint három és félmillió palackot gyártottak a kénes vízhez. 1887-ben elkészült a parádi vasút, ami jótékonyan hatott az itt készült termékek szállítására. 1890-ben Károlyi Mihály vette át apjától a gyárat, aki gáztüzelésű kemencét szereltetett fel. Ekkor öblösüvegeket, jelentős mennyiségű gyógyszerészeti árut készítettek Az 1900-as évek elején némi visszaesés volt tapasztalható. Kevesebb dísztárgyat készítettek a gyárban és ezek értéke is alacsonyabb lett.
1945-től a bezárásig
A második világháború után mindössze három évig üzemelt a gyár, 1948-ban beszüntették a termelést, amit csak három évvel később indítottak újra. 1961-ben sikeres ólomkristály kísérletek történtek, ezt követően indult meg a kehelyszériák és díszműáruk sorozatgyártása és ezek nyugati exportja. A gyár specialitása a színes ólomkristály díszüveg volt, amely gyorsan kedveltté és népszerűvé vált a megrendelők számára.
A gyár fénykora 1970-es évekre tehető, ekkoriban az üveggyár a teljesítőképessége határát súrolta. A poharak mellett megjelentek a színes dísztárgyak is, a tálak, hamutartók is mind nagyobb számban fogytak. A belföldi piac mellett külföldön is mindinkább keresett volt a parádsasvári üveg.
A rendszerváltás, mint annyi más esetben, itt is törést okozott, ahonnan nem volt megállás, sajnos. A fénykorában 600 főt foglalkoztató gyár a rendszerváltozás után, a privatizáció idején többször is tulajdonost váltott – egy időben Oszter Sándor is volt a gyár tulajdonosa – fokozatosan leépült. Előbb a külföldi piacokat veszítette el a kedvelt ólomüveg gyártás leállításával, majd a belföldi vevők nagy része is inkább az olcsóbb termékek felé fordult. Az ólomkristály gyártása 1999 táján szűnt meg, ennek fenntartásához számos költséges környezetvédelmi beruházás kellett volna, amire már nem költöttek az akkori tulajdonosok. A leépüléshez ez nyilván csak egy adalék volt, ám a kálialapú üvegtárgyaknak közben piacot találtak a tengerentúlon. Az amerikai piac is csak pár évig volt életképes, a dollárárfolyam drágulását nem lehetett érvényesíteni. A 2000-es évek elején a gyár már alig 100 emberrel működött, ami az utolsó években már nem érte el a 30 főt sem. Végül 2005-ben került véglegesen lakat a gyárra, pedig a kevés ott maradt dolgozó még akkor is hozta azt a bevételt, mellyel talán megmenthető lett volna mintegy 300 éves, történelmi üzem. Azóta pedig már csak a falak őrzik az emléket, amit sokan átéltünk, akik egykor beléptünk a forró üzembe, és áhítattal figyeltük a hőségben dolgozó üvegfúvók munkáját.
A település lakóinak többsége ezer szállal kötődött a gyárhoz, sokan egész fiatalon kezdték itt pályájukat, családok építették fel erre – hosszú távra tervezett – egzisztenciájukat.
Szerencsére azok, akik ma ellátogatnak Parádsasvárra, nem kell nélkülözniük ennek a régi, szép mesterségnek a megismerését, az Üvegmanufaktúra Kft. kis üzemében nemcsak bemutatót élvezhetnek a látogatók, hanem ki is próbálhatják az üvegfújást, sőt, olyan különlegességet is megismernek, mint a bolognai csepp. De hogy ez mit jelent, ehhez érdemes felkerekedni és megismerni az ott dolgozó lelkes és nagyon szeretnivaló kis csapat munkáját.
Reméljük, hamarosan ők is újra kinyitják kapuikat és a parádsasvári üveg világába ismét bepillantást nyerhetnek kicsik és nagyok. Így tovább él az üvegbe metszett múlt.
2021. február 19.
Kápolnai Nagy Ágnes
Fotó: FORTEPAN, MTA archívum, Csiffáry Gergely: Mátrai üveghuták története, Kápolnai Nagy Ágnes
