Szomjazik az erdő

Nyugodt, árnyas erdei utat kerestünk pár napja, mert szerettük volna az erdei csend hangját meghallgatni. Ez alkalommal is, mint oly sokszor már, Parádon, a Visszhang réten át vezető, fehér alapon piros kereszttel jelölt úton kezdtük el túránkat. Sokat járjuk ezt a környéket, de nem emlékszünk rá, mikor volt utoljára ekkora szárazság, hogy még az aljnövényzet is szomorúan, elgyengülve lógatta volna ágait, leveleit.

A jelölt úton komótosan elballagtunk a Csiklósd-kútig, ahol kulacsunkba vizet töltöttünk. A hosszú hetek óta tartó, kíméletlen, eső nélküli időjárás sajnos a kedvenc forrásunkra is rendkívül rossz hatással van: éppen csak csordogál belőle a víz ahhoz képest, hogy máskor milyen szép, folyamatos, állandónak mutatkozó a vízhozama.

A forrás melletti pihenőhelyen elidőztünk, szemügyre vettük az erdei gyümölcskínálatot, s némi megnyugvással fogadtuk a még zöld, de érés előtt álló bogyók látványát. Esősebb időszakban biztosan kövérebb terméssel kényeztetné az erdő lakóit minden gyümölcsöt termő bokor, vagy fa, de jelen helyzetben a magunk részéről ennek a szolid kínálatnak is örültünk.

Némi üldögélés után tovább indultunk a Várbükki vendégház irányába, de nem mentünk el addig, mert egy balra nyíló útelágazásnál rátértünk a fehér alapon piros, vízszintes vonallal jelölt útra. Az erre többször kirándulók közül bizonyára sokan ismerik a titokzatos, félig sötétségbe vesző út első szakaszára betekintő látványát. Az aszfaltos, erdei nyomvonalról pár lombos fa után egy fenyőerdőn át vezető ösvény nem szokványos jelenség a maga nemében.

A fenyőerdőn is érezhető az éltető eső hiánya. Soha nem láttuk ilyen száraznak a talajon heverő tűlevél szőnyeget, és soha nem láttuk ilyen nedvességhiányosnak az időszakos pocsolyák helyeit sem. Az árnyékban az élet kitartóan küzd a mindennapokért, ezt itt-ott látható virágok, és zöldellő facsemeték is jelzik.

A fenyőerdőn át vezető, hozzávetőleg 350 méteres szakasz után utunk folytatása végig lombhullató fák alatt vitt bennünket. Bár összességében ereszkedő, lefelé tartó volt a 24-es útig tervezett, kis híján 4 kilométeres utunk, a változó domborzat miatt néha emelkedő szakaszokat is magunk mögött kellett hagyni.

Túránk közben itt-ott eleredt a záporeső, mely alig hagyott nyomokat az alacsony aljnövényzet levelein. A levegőt kellemesen lehűtötte, de a száraz erdei talajon úgy tűnt, semmit sem ér ez a kicsiny csapadék. A fák lobjai nagyrészt egyébként is felfogták az aláhulló vízcseppeket.

Az avarban folyton zajlik az élet, és egyáltalán nem ritka, hogy elénk kerülnek mindenféle bogarak, rovarok, néha csúszómászók is, akik igyekeznek utukon tovább haladni. Gyakran nézzünk a lábaink elé, amikor ilyen levelekkel sűrűn borított részen járunk, mert könnyen kiolthatjuk az apró élőlények életét egy figyelmetlen lépéssel!

Útitervünk első felének végéhez közeledve a fák között meglestük a régi bánya bejáratát, és azon is elgondolkodtunk, hogy vajon hogy kerül az erdei útra ennyi toboz, ott, ahol kilométerek óta nem fenyves alkotja az erdőt, hanem lombhullatók.

A 24-es út mellett, de még a fák alatt megpihentünk, elfogyasztottuk útravaló elemózsiánkat, meghúztuk a kulacsot, majd visszafordultunk, hogy ugyanazon az útvonalon kipróbáljuk, milyen hegyre felfelé menni.

A visszaúton egy muflon kos vágtázott el előttünk, aki olyan meglepetésszerű gyorsasággal közlekedett az erdőben, hogy lehetőségünk sem volt a fényképezőgépet rá irányítani. Hasonlóképpen jártunk néhány száz méterrel odébb csuszkák és cinegék hadával, akik fáról fára röppenve kutattak napi betevőjük után.

Nagy örömünkre aztán az utolsó másfél kilométerén olyan felhőszakadás kapott el bennünket, hogy a saját magunkat és fényképezőgépünket is alaposan be kellett csomagolnunk a sűrűn zuhogó záporeső elől vízhatlan „burokba”. Az út széle fölé behajló fák ágai által nyújtott némi védelem árnyékában már a telefonunkkal örökítettük meg az erdőre hulló sűrű vízcseppeket.