„El akartak temetni minket, de nem tudták, hogy magok vagyunk.” – ez a régi mondás ebben a mostani időszakban különös értelmet nyer Csíksomlyón, Erdélyben, a Szent István Gyermekvédelmi Központ esetében. De ne szaladjunk ennyire előre!
Most egy öt napos történet első része következik arról az útról, melyre Lakatos Márk, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) gyöngyösi Károly Róbert Campus mesteroktatója hívott meg bennünket. A meghívást örömmel fogadtuk, és már hetekkel az indulás előtt is biztosak voltunk benne, hogy életre szóló élményekkel fogunk gazdagodni erdélyi utunk öt napja alatt.
Márk idén nyolcadik alkalommal szervezett egy csapatot, akikkel a csíksomlyói Szent Ferenc Alapítvány Szent István Gyermekvédelmi Központjába látogatott el. Ezeknek az utazásoknak több apropója is van: egyrészt az egyetem Tass-pusztán működő telephelyén nevelt gyógy- és fűszernövény palántákból szállítanak és ültetnek a gyermekvédelmi központ kertjében, ezzel együtt a kert ápolási és fenntartási munkálataiban is részt vesznek.
Másrészt a házimunkában is akad elég feladat, hiszen a pár nap múlva esedékes csíksomlyói búcsúra érkező számos vendég fogadására alkalmassá kell tenni a vendégszobákat. A ház körül akad elég dolog: padok, kerítések, játszótér festése, takarítás, ablakmosás, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Ez a történet ott kezdődött, amikor 2013 őszén Szabó Gyuri bácsi, a bükki füvesember Márkot az ő kérésére először vitte el magával Csíksomlyóra. Gyuri bácsi sokat beszélt neki Böjte Csabáról – Csaba testvérről -, akinek alapítványához tartozik az a gyermekvédelmi központ is. Gyuri bácsi korábban sokat járt aktív éveiben arrafelé. 2013-ban Csaba testvér fogadta őt és Márkot a helyszínen azzal, hogy szeretné újjáéleszteni a ferencesek gyógynövényes hagyományait, melynek helyi szellemi és tárgyi öröksége a Kájoni herbárium.
Kájoni János ferences szerzetes, polihisztor volt az 1600-as években. Kéziratos formában fennmaradt a herbáriuma, melyben gyógynövényekről, azok használatáról ír. Márk akkor döntött úgy, hogy az ügy mellé áll, és az egyetem hallgatóival együtt nevelnek palántákat, amit aztán majd elvisznek Csíksomlyóra.
Nagy örömére akkoriban az egyetem elődje, a Károly Róbert Főiskola vezetése fontosnak és jónak tartotta az ügyet, így amellé állt. A campus jelenlegi vezetése nem kevésbé érzi fontosnak ezt a tevékenységet, így a felettesek részéről a támogatás folyamatos maradt. Az anyagi támogatás mellett pályázati úton a Rákóczi Szövetség is segíti őket, továbbá minden évben rendeznek jótékonysági palántavásárt is, mely szintén ennek az utazásnak a sikeréhez, eredményességéhez járul hozzá.
Ennyi történeti áttekintés után következhet útinaplónk, mely 2023. május 18-án, kora reggel, 5 órakor, a MATE gyöngyösi campusának szomszédságából induló, lelkes csapat útjáról szól. Az útvonalterv Gyöngyös-Ártánd-Korond-Csíksomlyó útvonalon vezetett úticélunk felé. A vidám társaság tagjai a legkülönbözőbb életkorú emberekből álltak: a középiskolás éveik után egyetemi tanulmányaikat végző fiataloktól az aktív dolgozókon át a nem kevésbé aktív nyugdíjasokig.
Ha valaki otthon hagyta volna az elemózsiás csomagját, valószínűleg az sem utazott volna korgó gyomorral az estig tartó buszos túrán. Utazásunk alatt óránkénti „frissítéssel” újabb és újabb doboz házi sütik kerültek elő útitársaink csomagjaiból, melyek készítői a sofőrünktől a leghátsó üléssorig mindenkit egyenként láttak el finomabbnál finomabb étkekkel. Az aznap bevitt cukor- és kalóriatartalmat valószínűleg senki nem mérte, de ha megtette volna, talán a Magyar Táplálkozástudományi Intézet szemöldöke is magasra felemelkedett volna – már amennyiben létezik ilyen intézmény…
Berettyóújfaluban álltunk meg először pihenni, majd ott egy utolsó magyarországi bevásárlást követően meg sem álltunk a határig. A viszonylag gyorsan elvégzett határátlépő személyes okmányellenőrzés után tovább haladtunk a Királyhágóig, ahol köd, eső, és meglehetősen hűvös idő fogadott bennünket. A környező hegyeket eltakarta a sűrű szürkeség, úgyhogy jobb kilátás híján a parkolóban sétáló, látszólag gazdátlan kutyákat néztük, valamint a sorban érkező és induló járműveket, melyeken számos esetben magyar rendszám volt.
A Királyhágó méretes hegyeit magunk mögött hagyva az idő kitisztult, és úgy 2 órával később az A3 autópálya egyik parkolójában álltunk meg rövid szünetre. A parkolóban megtalálható mosdó állapotáról és felépítéséről jobbnak látjuk nem megosztani olvasóinkkal részletes élményeinket. Legyen elég annyi, hogy arra a „szükség esetén” felirat helyett a „végszükség esetén, alapos megfontolás után” feliratot kellene inkább több nyelven is oda felmázolni. Optimista emberek lévén viszont megörültünk a helyszínen hullámzó pipacstengernek, melyek szépsége feledtette a pár perccel korábbi „zárt ajtós” élményeinket.
Marosvásárhely alatt aztán utunk egyik legfestőibb, legcsodálatosabb vidékéhez értünk, ahol az út mentén sorakozó, csodálatos kis falvakban számtalan szép kis templomot, egyre több székelykaput, székely- és magyar zászlót fedeztünk fel. Csoportvezetőnk, Márk nem egyszer mesélt arról, mit látunk, hol járunk, így a buszon kihangosított narrációval kísért utazás egyfajta moziélménnyé változott, melyet nagyon élveztünk. Néztünk, és hallgattunk, de sokat csodálkoztunk is a történeteken. Hármasfalu, Kibéd, Szováta meghódítása után végre Korondra érkeztünk, ahol román nyelvű feliratot, alig, magyar nyelvűt annál inkább találtunk.
Azt már megemlíteni is felesleges, hogy beszédet csak magyar nyelven hallottunk. Hatalmas görbe tükör ez azoknak, akik több, mint 100 évvel ezelőtt Magyarországról leszakítva a románoknak dobták oda ezt a csodálatos régiót. A döntéshozók valószínűleg akkoriban nem számoltak azzal, hogy a történelem múlása során ily módon csúfolja ki őket az elszakított magyar ajkú lakosság egésze. A Jóisten tartsa meg őket jó szokásukban!
Korond után aztán nem volt megállás. Farkaslakát átszelve, Székelyudvarhelyen át Csíkszeredán keresztül Csíksomlyóba érkeztünk. A vidék magával ragadó, festői, szavakkal nehezen leírható szépségű. Miután az ember szeme jól lakik mindezzel – de csak egy időre -, találkozik az ott élő jó emberek vendégszeretetével, kedvességével, és semmihez sem hasonlítható, ízes magyar beszédével, melyet – valljuk be – mi, anyaországiak tanulni sem biztos, hogy tudnánk. De talán így van ez jól. A Jóisten nem véletlenül bízta Erdélyt a székely emberekre. Az sem lehet véletlen, hogy 650 kilométerre az otthonunktól úgy éreztük, haza érkeztünk közéjük.
Balázs Melinda Erzsébet az intézmény vezetője fogadott bennünket, akit mindenki csak Zsókának szólít. Kedves, vidám, láthatóan erős, és határozott személyisége van. Vele való beszélgetésünk során már az első percekben kiderült, hogy egy nem hétköznapi emberről van szó, aki állja a sarat a mindennapok küzdelmében. Embersége jó szíve, empátiája a biztosíték arra, hogy a gondjaira bízott gyerekek a lehető legjobbat kapják ebben az otthonban. E sorok írójaként a bemutatkozás után kértem arra, hogy valamikor üljünk le beszélgetni, ő akkor csak annyit mondott: „nem mondok semmit, csak éld át, ami itt van, és érezd jól magad!” E kérésnek eleget téve az utolsó napon – élményekkel tele – kerítettem sort egy hosszabb vele való beszélgetésre, mely természetesen ezen útinapló részét képezi majd a folytatásban.
Kipakolás és a szállás elfoglalása után vacsorára vártak bennünket a háziak. Minden étkezés közös imával kezdődik, közös imával végződik. Itthon ismert imádságaink nagy részét ők is mondják, s mellette más, olyan fohászokat is, melyeket mi csak nagyszüleink szájából hallottunk utoljára, évtizedekkel ezelőtt. E közösségi imaélmény valószínűleg a vallásukat nem gyakorló emberekre is nagy hatással volt, mert általuk a testi táplálék mellett a lelki táplálékot is mindenki jólesően megkapta.
A zamatos gyümölcsleves után azt gondoltuk, finomabbat már nem tehetnének elénk, de a gőzölgő, hamisítatlan székelykáposzta túlszárnyalta minden korábbi várakozásainkat. Itthon olyan finomat sehol nem kóstoltunk még, és nem sok esélyét látjuk, hogy valaha is fogunk.
A vacsora után, ott létünk első napján ki-ki levegőzni, beszélgetni vonult el, majd jól eső érzéssel bújt ágyba a hosszú utazás után, erős várakozással az elkövetkező napokra.
Útinaplónk hamarosan folytatódik a második résszel, melyből kiderül, mivel foglalatoskodtunk ezzel a nagy csapattal otthonunktól több száz kilométerre. Megosztjuk majd élményeinket, és elő fog kerülni pár “szaftos” fotó is, melyen határtalan jókedv uralkodik egy meglehetősen hideg vizű, szabadtéri „pancsolónál”, ahol többek is gondoskodtak messzire hallatszó kacagtatásunkról, melytől talán még a medve is megijedt…
2023.05.24.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
