Jancsovics Árpád 25 éve öltötte magára a tűzoltó egyenruhát, jelenleg a gyöngyösiek „A” szolgálatának parancsnoka. Azt mondja, bajtársaival sokszor teljesítenek erejükön felül, de a kemény munka mellett a humor is a mindennapjaik része.
„Tűzoltónak lenni olyan hivatás, amely szinte minden pillanatban készenlétet, szellemi és fizikai megterhelést jelent. Ezért sem mindegy, milyen csapatban dolgozik az ember. Tudnunk kell, hogy a legélesebb és legnehezebb helyzetben is számíthatunk egymásra, de a munkán kívül is fontos a közös hang. Hálás vagyok, mert a bajtársaim egytől egyig olyan emberek, akik a hivatásukban, no meg a humorban is jeleskednek” – mondja Árpád. Ő maga 1999 óta tűzoltó, s bár nem erre a pályára készült, de – ahogy fogalmaz – csakhamar szerelem lett ez a hivatás.
„Alig múltam 20 éves, amikor az egyik barátom javaslatára jelentkeztem a tűzoltósághoz. Azt sem tudtam, mi fán terem ez a szakma. 43 jelentkezőből hármunkat választották ki, s én az első napokban tudtam, hogy megtaláltam azt a munkát, ami egy életen át kísér majd. A motivációm az évek alatt csak nőtt, így hát folyamatosan képeztem magam. Beosztott tűzoltóként kezdtem, voltam gépkocsivezető, a főiskola elvégzése után pedig szolgálatparancsnokká léptem elő. Nagy megtiszteltetés és persze komoly felelősség is ez, de ahogyan a csapatom minden tagja, úgy én is igyekszem a tudásom legjavával szolgálni minden pillanatban.”
Árpád hozzáteszi, számtalan megrendítő pillanatot éltek már át, de sikertörténetből is akad jócskán, s ezek mindig erőt és lendületet adnak nekik. „Pár éve szilveszterkor kaptunk egy riasztást, egy fának csapódott autóhoz vonultunk. Az egyik utas kiszabadításán hosszú órákig küzdöttünk a szakadó hóban. Végül sikerrel jártunk, s bár nagyon komoly sérülésekkel, de ki tudtuk emelni a roncsból. Egy évvel később egy rendezvényen odabicegett hozzám egy fiatal hölgy és csak annyit mondott: köszöni, hogy megmentettük az életét. Elmesélte, hogy milyen kemény hónapok vannak mögötte, de már a felépülés és a gyógyulás útján jár. Nagyon megható pillanat volt, ezért is érdemes ezt csinálni!” – mondja Árpád.
Hozzáteszi, kollégáival egyetértenek abban, hogy csak akkor van vége a munkának, ha az utolsó utáni pillanatig mindent beleadnak, hogy segíthessenek. „Évekkel ezelőtt egy szakadékba zuhant lányhoz siettünk a Mátrába. Egy kőre esett, eltört a medencéje, nem tudott mozogni. Amikor felhoztuk a mélyedésből, hordágyra tettük, s hosszú kilométereken át vittük az erdőben. Amikor a mentőautóhoz értünk, az egyik bajtársamnak be kellett injekciózni a kezét, ami annyira begörcsölt a cipekedésben, hogy alig lehetett lefejteni a hordágyról. Munka közben csak a cél lebeg a szemünk előtt, nem törődünk a saját fájdalmunkkal és nem állunk meg, az utolsó utáni pillanatig küzdünk” – fogalmaz Árpád. Hozzáteszi, büszke a kollégáira és hálás is értük, hiszen az idők során szinte családtagokká kovácsolódtak.
A nehéz helyzetekben egymás támaszai, segítői, s bár jó pár lelkileg és fizikailag is megterhelő pillanaton vannak túl, a humor és a nevetés is a mindennapjaik része. „A tűzoltóság nem egy szomorú hely, a feladatok elé természetesen a lehető legkomolyabban állunk, de ha van egy szusszanásnyi időnk, akkor sokat viccelődünk egymással. Hiszen a nevetés gyógyít, ez egészen biztos!”
2024. május 4.
Korepta Lilla
Fotó: Czímer Tamás
