Saját eredményeiről szerényen, a tanítványairól annál büszkébben mesél Debreczeni László. A gyöngyösi ökölvívó és edző kezei közül jó néhány élsportoló került ki az elmúlt évtizedekben, de azt mondja, ami ettől még fontosabb, hogy a boksznak köszönhetően életreszóló barátságokkal és élményekkel gazdagodnak a fiatalok.
„Kissrácként ültem egy nap a játszótéren, unatkoztam, rugdostam egy kavicsot. Arra sétált egy haverom, aki azt mondta, tartsak vele egy edzésre. Aznap létem be először az edzőterembe, s életem legmeghatározóbb élményét éltem át” – emlékszik vissza László arra a több mint öt évtizeddel ezelőtti napra, amikor – ahogyan fogalmaz – beszippantotta és magával ragadta az ökölvívás. Kitartásának és szorgalmának csakhamar meglett az eredménye, tehetsége egészen a magyar bajnoki éremig és az utánpótlás válogatottig repítette. „A budapesti Spartacushoz kerültem, az ökölvívás pedig igazi szerelem lett, ami a mai napig elkísér. Már nem tombol, de még javában tart” – meséli nevetve. Hozzáteszi, a bokszban rögtön, az első kemény pofonnál elválik, hogy valaki komolyan gondolja-e ezt a sportot. Ő komolyan gondolta, s mindent megtett azért, hogy a maximumot hozza ki magából. Amikor korcsoportot váltott, s belépett a fiatal felnőttek közé, olyan – ma már legendákkal – találta szemben magát, mint Kajdi János, Csef Sándor, Tóth István. „Amikor Csef Sanyi mellém ütött, még az is fájt. Nem voltam ügyetlen én sem, de azt éreztem, hogy nekik még az árnyékukba sem érek. Így hát a gyöngyösi katonaévek után befejeztem a versenyzést, továbbtanultam, de a sport, a boksz az életem része maradt. És jött az életembe a másik nagy szerelem egy hölgy személyében, aki a mai napig a feleségem. Itt maradtam Gyöngyösön, s idővel elkezdtem átadni a tudásomat a gyerekeknek.”
László nemcsak edző, de nemzetközi licensszel rendelkező bíró is a világszövetségnél, amit csak a legjobbak mondhatnak magukénak. Akik ismerik, óriási tudású, kitartó és makacs sportolónak mondják. Egy olyan embernek, aki mindent megtesz azért, hogy tanítványai minél messzebbre jussanak a bokszban. De nemcsak az ökölvívás fortélyait igyekszik átadni, hiszen, mint mondja, ez a sport jóval többről szól, maga az élet. „Jómagam 40-50 éves barátságokat ápolok azokkal, akikkel valamikor is a szorítóban álltam vagy edzettem. Botos András olimpiai érmes, Hranek Sándor, Botos Tibor vagy Szakos József, aki felfedezte Madárt is és még folytathatnám a sort. Ők nemcsak sporttársak voltak egykor, családtagokká váltak az évek során. És tudja, ez a legszebb a bokszban, hogy örökre szóló, széttéphetetlen szálak fűznek minket össze” – mondja László. Ezt az érzést és élményt szeretné átadni a tanítványainak is, akik között jó néhányan kimagasló eredményeket értek már el. Büszkén meséli, hogy – bár egyre nehezebb a mai gyermekeket a tabletek és az internet világából kimozdítani – napjainkban is népszerű ez a sportág Gyöngyösön.
„Vannak olyan tanítványaim, akiknek az anyukájuk vagy a nagyapjuk is hozzám járt. Nálunk nevelkedett például Szegedi Erika, aki profi bajnok, később pedig bíró lett. Ő az első női nemzetközi bíró az országban, nagy öröm, hogy én „fertőztem meg” a boksszal. Napjainkban két kiválóság is öregbíti a városunk jó hírnevét, a nyolcadik osztályos Farkas Rikárdó és a tizedikes Ocsovai Bálint. Nemzetközi versenyeken állnak helyt, és a serdülő, valamint a junior válogatott tagjai. Büszkék vagyunk Virbán Gáborra is, aki nemrég, a 100. magyar ökölvívó bajnokságon magyar bajnok lett, s anno nálunk kezdett bokszolni.” László azt mondja, a terem ajtaja mindenki előtt nyitva áll, oda belépve pedig nem számít, hogy ki, milyen körülmények közül érkezik. „Tudja, jó párszor megkaptam, hogy a cigány gyerekeket tanítom verekedni. De mindig azt mondom, hogy egyrészt én bárkit megtanítok bokszolni, verekedés azonban itt egyáltalán nincs. Szabályok, rend és fegyelem viszont annál több. És végtelenül büszke vagyok arra, hogy jó pár tanítványom az iskolában is jobban teljesít, mióta sportol. Van olyan, aki elvégezte a szakmunkásképzőt és ma már asztalos. A mai napig hálás, hogy a boksz mellett a tanulásra is noszogattam. Van egyébként olyan srác is, aki ügyvéd lett, de a lényeg, hogy mindegyikük önfegyelmet, rendszerességet tanult, no meg azt, hogy kitartással, akaraterővel és a közösségünk támogatásával nincs lehetetlen. Jómagam, ahogyan eddig, ezután is igyekszem jó példát mutatni a srácoknak. És hálás vagyok a szeretetükért, az pedig, amikor egy meccs után hozzám szaladnak először és megölelnek, leírhatatlan érzés. Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni!”
2024. január 13.
Korepta Lilla
Fotó: Czímer Tamás
