Áll Gyöngyösön, a Szurdokparton egy kereszt. Virágzó fák ölelésében. Az arra járónak talán elsőre fel sem tűnik, hogy a talapzat a régmúltról, a feszület azonban egy új kezdetről is mesél.
Misi Attila egy esztendővel ezelőtt épp munkából autózott hazafelé, akkor lett figyelmes a keresztre. Azt mondja, már az kocsiból is látszott, hogy rossz állapotban van, s a környezete is igen elhanyagolt volt. Úgy döntött, másnap közelről is szemügyre veszi. „Döbbenten láttam a szomorú valóságot, és megrázó volt, hogy a kereszt néhány darabja szanaszét hevert a földön. A függőleges szerkezete azonban méltóságteljesen állt, rajta a korpusz egy részével, de végig volt repedve, szó szerint a Szentlélek tartotta. Ott, akkor eldöntöttem, mindent megteszek azért, hogy helyreállítsam azt, amit az idő, s talán emberi kezek is megtépáztak” – meséli Attila.
Szinte azonnal nekilátott a kutatómunkának, mesterembereket keresett, de eleinte szinte mindannyian azt mondták, teljesen le kell bontani a keresztet és annak talapzatát. Ő azonban építeni szeretett volna, nem rombolni – mondja. „Végül Budapestről érkezett egy igen tapasztalt restaurátor. Megmutatta a korábbi munkáit, s én ámulattal néztem a képeit, hiszen romokból varázsolt újjá kápolnákat. Azt mondta, segít, s így is tett. Kimentünk a helyszínre, lefotózta a darabokban heverő keresztet, megtervezte a munkát, ám közben felkérték hazánk egyik bazilikájának felújítási munkálataira, így sajnos a Szurdokparton álló keresztet mégsem tudta elvállalni. Istennek hála végül sikerült egy másik csapatot találnom, akik rendkívül elhivatottan láttak neki a munkának.”
Amikor arról kérdezem Attilát, miért döntött úgy, hogy helyreállíttatja a keresztet, eleinte szűkszavúan válaszol. Azt mondja, nem ő a lényeg. Története azonban – csakúgy, mint a kereszté – a rombolás utáni épülésről, s a hit mindenen átsegítő erejéről tanúskodik. Attila polgári családban nőtt fel, ahogyan fogalmaz, csodálatos szülei voltak. „Minden útravalót megkaptam tőlük, amit gyermek kaphat, ám én a tékozló, mértéktelen, értéktelen, vállalhatatlan, megmagyarázhatatlan ámokfutás és a semmi felé indultam el. Vállalom a múltam, s anno vállaltam a tetteim következményeit is. 2010-ben voltam a mélyponton, teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj és tragédiák keresztezték az utamat. Éveken át lebegtem a semmiben, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy gyakran sétálok egy templom mellett. Mintha valami hívott volna. Tavaly tértem be először egy misére, s akkor, ott visszataláltam önmagamhoz” – fogalmaz Attila. Gondolatait egy József Attila idézettel zárja: „Az Isten itt állt a hátam mögött/ s én megkerültem érte a világot/Négykézláb másztam. Álló Istenem/lenézett rám és nem emelt föl engem./Ez a szabadság adta értenem,/hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.”
Attila azóta a Szent István Társulat tagjainak sorába lépett. A múltról pedig ritkán és kevesekkel beszél, azt mondja, lezárta élete korábbi szakaszát, s ma már a szolgálatnak szenteli a mindennapjait. Története pedig nemcsak a hit erejéről szól, de azt is megmutatja, hogy mindig van remény, s mindig van lehetőség önmagunkat is újjáépíteni. S talán valaki másnak is segíthet rátalálni a saját történetére.
2024. március 30.
Korepta Lilla
Fotó: Czímer Tamás
