A néhány nappal ezelőtti havazással a Kékestetőn utolsó rohamát indította az elmúlt tél. A hegycsúcs fehér takarója azonban túl hosszúra sem és túl tartósra sem sikerült, mert a Mátra gerincének alacsonyabb pontjain húsvéthétfőn telet már nyomokban sem találtunk, tavaszból viszont kaptunk, úgy április módjára. Mivel az időjósok esőt is és napsütést is jövendöltek április 10-re, úgy terveztük, olyan helyre indulunk, ahol nem okoz gondot az sem, ha nagyobb esőzés ér utol bennünket. Korábbi túranaplónkat visszanézve az Oroszlánvárra vezető utunk élményein akadt meg szemünk, így hamar el is dőlt, mi lesz a célpont.
Az Ilona-völgy parkolójából indulva máris az erdő mélyén találtuk magunkat, és lépésenként kúsztunk egyre föntebb. Kisvártatva az eső is mellénk szegődött útitársként, mi pedig úgy voltunk vele, hadd jöjjön, ha jönni akar. Jött is. Sokan gondolhatják, hogy napsütésben az igazi a természetben lenni, de aki nem bánja, hogy esőkabátban járja az erdei utakat, teljesen más élményekben részesül, mint a tv-ben gyakran hallott „kirándulóidő” alkalmával.
Erdőjárásunkon a délelőtt folyamán végig hullott ránk az égi áldás szolidabb, vagy közepes intenzitással. Bennünket ez nem zavart, mert nagyon élveztük az erdő illatát, a szinte állandó madáréneket, és a látványt is, ami mindenfelé körbe vett bennünket. Ilyenkor az egész táj hangulata teljesen eltérő a megszokottól. Esőben az erdőt járni jóleső magányt is jelent. Nemigen találkozunk ilyenkor más túrázókkal, mi magunk is kevesebbet beszélünk, hallgatjuk az esőt, s kicsit úgy érezzük, teljesen egyedül vagyunk a világon abban a szent nyugalomban.
Az erdei vizek mindenhol vidáman igyekeztek a hegyről lefelé, vitte őket a lendület rendületlenül, amerre a medrük vezette őket. Itt-ott csak csordogáló kis erecskék, máshol szép mennyiségben aláhulló erdei vízesések vártak bennünket számtalan pontján utunknak.
Ha szétnézünk, látjuk, hogy különös csillogása van mindennek az esőnek köszönhetően. A fákra, bokrokra telepedett vízcseppek kékes színűre, egészen hihetetlen látványra színeznek mindent, ami elénk kerül.
Ahogy elértük a Domoszlói-kaput, lassan elállt az eső, és az álmos napsugarak kezdtek előbújni a felhők közt nyíló réseken át. Leültünk a pihenőhely padjaira, és pótoltuk a felfelé úton elégetett kalóriákat. Meghúztuk a kulacsot is, és nagyokat néztünk az előttünk tornyosuló Oroszlánvárra is, ahol a napsütés nyomán melegedő levegőben felfelé szálló pára különös hangulatot árasztott a magasból.
Úgy gondoltuk, nem dagasztjuk a meredek, keleti oldalon a szinte égbe törő ösvényen a sarat fölfelé, inkább kerültünk egyet a hegycsúcs körül, és nyugati irányból tértünk rá a Mátra gerincén végighúzó, kék jelzéses útvonalra, hogy onnan jussunk fel a csodálatos fenti kilátó kellős közepére.
Útban a csúcsra menet az erdei út mellett magányos kopjafára lettünk figyelmesek. Közelebb érve, a rajta álló feliratokat elolvasva e sorok írói emlékezetében felsejlett egy több, mint húsz éves szomorú történet, mely két jó barátról szólt.
A fák közt álló emlékoszlopon ez állt: „Engel István emlékére. 2002. január 22”. Kevesen lehetnek az arra járók, akik tudják, mit jelentenek e szavak. Azonban úgy tűnik, az égiek úgy akarták, hogy e sorok írója találkozzon ezzel a kopjafával, melyre Engel Pista bácsi neve van felírva azzal a végzetes dátummal, amikor ő egy tragédia következtében azon a helyen az életét vesztette az erdőn, és hagyta itt az árnyékvilágot, vele két lányát és szerető feleségét.
2002. január 22-én szólította el a teremtő e világból őt, napra pontosan két évvel azután, hogy régi jó barátját, Gyetvai Pétert – ki e sorok írójának édesapja volt – egy gyógyíthatatlan betegség következtében családjától elragadott a halál.
Értelmetlen, igazságtalan és szívtelen lépése volt ez a sorsnak. Péter 48 évesen, István barátja pontosan két évvel később, 50 éves korában hagyott itt mindent, mindenkit, ami, aki rájuk volt bízva e világon. Az idő semmit nem gyógyított be hiányukból, semmit nem pótolt elveszítésükből és semmit nem enyhített a szomorúságból, amit azok éreznek, akik szerették őket. Az idő – két évtized – csak arra tanította meg őket, hogyan kell nélkülük élni. Minden mást úgy hagyott, megoldatlanul, értelmetlenül és fájón.
Csak a Jóisten tudja, mi az oka, hogy a feltámadás ünnepe utáni hétfőn e sorok íróját a kopjafához vezette, és megmutatta neki, hova vezetett édesapja jó barátjának utolsó útja, amit korábban még soha nem fedezett fel. S ha már a soha nem múló szomorúságot felejteni nem is lehet, ott, abban az erdőben, a gondviselés oda tette a beletörődő megnyugvást is abba a szent, erdei csendbe, mely e sorok íróit is arra emlékezteti, hogy egykoron a régi barátok újra és újra ott találtak rá a nyugalomra és a békére a hétköznapjaik kemény küzdelmei után, mert munkájuk által is az erdő volt igazán az ő világuk.
A kopjafát csöndben magunk mögött hagyva aztán felfedeztük a folytatást. A gerincre felfelé vezető út a kék csíkos jelzések mentén festői, fák között kacskaringós vonalvezetésű, és bármerre nézve tetszetős látványt nyújt. Föntebb haladva a magaslati szinteken egyre inkább ritkul a sűrű erdő, és vele együtt tágul a látóhatár.
Az út mentén megannyi apróság virít, nem győzzük kapkodni a tekintetünket, és figyelni a lábunk elé, nehogy véletlen letapossunk valamit közülük.
Aztán egyszerre csak fent találjuk magunkat az Oroszlánvár békés, régmúltból ott üldögélő sziklái mellett, ahova mi is letelepedünk, és legeltetjük szemeinket a Kékestetőn, amott mögötte a Galyatetőn, de déli irányba is kikémlelünk a Domoszlóról felfelé vezető völgy irányába. Ilyen magaslati, távollátó helyeken érzi az erdőjáró az érzést, milyen, amikor átölel a mindenség.
Mindenféle madáréneket hallgattunk már a felfelé utunkon is, de a hegycsúcson ránk köszöntő napsugarak érintése nyomán mintha még több erdőlakó fakadt volna dalra a fákon. Megkíséreltük hát felvenni dalukat, melyből egy kis ízelítőt csempésztünk most ide. Ki-ki megpróbálhatja azonosítani, miféle erdei dalnokok tartottak ott előadást nekünk.
Úgy egy órát nézelődtünk odafönt, ami meglehetősen jót tett lelki békénknek. Miután úgy ítéltük meg, elég fotó is készült, célba vettük a keleti irányba vezető meredekebb, de rövidebb utat, mert úgy gondoltuk, akármilyen sár is lesz, lefelé csak lejutunk valahogy, ha másképp nem, hát dagonyázva.
Hamar a hegycsúcs lábánál voltunk, s elindultunk visszafelé tempós lejtmenetben. Kis kitérőt tettünk a Várbükki erdészház felé, előtte megcsodáltuk a szomszédságában elbújó erdei tisztást, és a felette kéklő eget.
Onnan aztán tovább álltunk és az út mellett megnéztük azt is, hogy a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei által épített kisvizes élőhelyek egyikén miféle élet nyiladozik már a víz alatt. Óvatosan megközelítve az erdei tavacskát örömmel láttuk a sok apró vízi állatot, ami az átlátszó vízfelszín alatt nyüzsgött. Nagy örömünkre megannyi petét is felfedeztünk, melyek türelmesen várták, hogy eljöjjön az ő idejük, amikor kikelhetnek.
Ahogy közeledtünk a Visszhang-rét felé, egyre szürkébb felhők tornyosultak mögöttünk, így szaporáztunk lépteinket. A parkolóba érve aztán a cipőcsere és a felszerelés elpakolása után az autóba ülve rákezdett ismét az eső, így egy darabon elkísért bennünket búcsúzásképpen.
A hazaúton elköszönnek a rigók tőlünk:
A tavasz már az erdőt járja, és minden lépésnél valami szépet mutat magából. Ha nem is süt mindig hét ágra a nap, s ha nincs is olyan meleg, hogy pólóra vetkőzve vágjunk neki a kalandnak, ez a mostani túránk is megmutatta, az erdőben még a tavaszi esőben is minden lépésen újabb csodákat fedezünk fel. S néha emlékeink által lélekben azokkal is összetalálkozunk, akikre talán a legkevésbé számítunk.
2023. 04. 11.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
