Egykor a hazai sísport fellegvára volt a Kékes, a Kékesi Sas Síklub jóvoltából. Háromszoros országos síbajnok is kikerült innen, aki ma Gyöngyössolymos polgármestere. Asztalos Miklóssal elevenítjük fel a kékesi síelés történetét.
A mátrai síelés történetében már említettük, a trianoni békediktátum következtében nem csupán a kedvelt felvidéki üdülőhelyek vesztek el, hanem a népszerű síterületek is. A Mátra felértékelődése a két világháború között jól nyomon követhető, szállodaépítések sora ekkor történt, többek között a Kékesi szanatórium, Csonka Endre vállalkozó jóvoltából. Az akkori, nagyívű beruházásokhoz részben hozzájárult a Mátra kedvező földrajzi adottsága, Budapesthez való közelsége, a kiépített úthálózat. Bár akkoriban még nem ismerték a négyévszakos desztináció modern fogalmát, felismerték, az épülő szállodákat minden évszakban hasznosítani kell, építve a természeti adottságokra. Így jött létre Gyöngyös legendás polgármestere, Puky Árpád szorgalmazására a mátraházai síugrósánc, és ekkoriban indult a kékesi síélet is. A Magyar Sí Szövetség 1937-38. évi évkönyvét idézzük: “Kékesi déli lesiklópálya. Létesítette 1933-34-ben a Mátra Egylet az MTE gyöngyösi osztálya, Kékestető-Mátraháza-Honvéd Tiszti Üdülő között. A pálya kékestető-mátraházai része 2800 m hosszú és 25 m széles, a leágazás a Honvéd Tiszti Üdülőhöz 800 m hosszú és 30 m széles. Kékes északi lesiklópálya. Létesítette 1934-37-ben a Magyar Sí Szövetség, Kékestető-Kőrismocsár-Báró kútja között. A pálya 3800 m hosszú és 20-30 m széles.”
Az 1930-as évek közepétől már nemzetközi versenyeket is rendeztek a kékesi pályákon, a hazai fontosabb versenyeknek pedig folyamatosan adott otthont. Az ötvenes évektől a Kékes és Galyatető sípályái szolgáltak helyszínül a legtöbb versenynek, mivel a nagyobb síszakosztályoknak – Honvéd, Dózsa, BKV Előre, Vasas, Kékesi Sas, Postás, GYVSC – edzőtábor – szálláslehetőséget biztosítottak a vállalatok üdülői. A Kékes északi lejtője mellett az 50-es évek közepén a Honvéd Síszakosztálya megépítette az első sífelvonót, sőt, az északi lejtőtől kb. 100 méterre egy műlesiklásra alkalmas rövidebb lesiklópálya is létesült. A déli pálya mindinkább a tömegsport céljait szolgálta, versenyek csak jó hóviszonyok esetén lehettek. Történetileg eljutottunk az 1960-as évekbe, innentől legyen krónikásunk Asztalos Miklós, Gyöngyössolymos polgármestere, akinek élete összefonódott a síeléssel.
Ön itt nőtt fel a Kékesen, ami egy gyermek számára természetes élmény, felnőttként más dimenzióba kerül. Meséljen nekünk első találkozásáról a síeléssel!
Tulajdonképpen már a születésem is a téllel való találkozás volt, 1963. december elején láttam meg a napvilágot Gyöngyösön. A szüleim akkor a Kékesen dolgoztak a szanatóriumban, ám amikor a pólyás csecsemőt hazavitték volna, akkora hó esett, hogy a busz csak Mátraházáig közlekedett, így onnan a szüleim gyalog vittek fel Kékestetőre. Ott akkoriban családias légkör uralkodott, a szanatóriumban volt mozi, a szabadban nyáron strand működött, volt bölcsőde, óvoda és iskola. Az általános iskola alsó tagozatába 1970-től a szanatóriumban jártam, akkoriban osztatlan osztályok voltak, ami azt jelentette, hogy a tanító három évfolyamnak kiosztotta a feladatokat és egy osztállyal foglalkozott. Vetésforgó rendszerben került mindig másik osztályra a sor. Ezzel együtt tudtuk, a megadott feladatot meg kellett csinálni rendesen, hiszen számon kérték rajtunk.
Emellett természetesen a sípályán nőttünk fel, hihetetlenül összetartó, inspiráló közösség volt, ahol felnéztünk a nagyobbakra, akik példaképek voltak. Olyanok akartunk lenni, mint ők, ezért mindent megtettünk. A teljesítmény volt az érték és mérték, azt gondolom, ez volt a legfontosabb. A szanatórium iskolája és a közösség csak időlegesen adott védőburkot, a körzetesítés miatt a felső tagozatot már Parádon jártam, komoly váltás volt ez egy gyermek életében. Megjegyzem, az a fizikai felkészültség, amit a Kékesről hoztam magammal, ott példa lett, a parádi iskolában én voltam az, aki bemutatta a különböző feladatokat testnevelés órákon.
Akkor mondhatjuk, sítalpakon nőtt fel, ami nyilván egészen mást jelentett, mint ma. Meséljen Kékestető akkori sí életéről!
A már említett gyermekkor meghatározó volt, büntetésként éltük meg, ha nem mozoghattunk, például nem mehettünk futni. Volt olyan iskolatársam, aki 360 fekvőtámaszt nyomott ki, ez volt nekünk a követendő példa, amihez fel akartunk nőni, olyanok akartunk lenni, mint ők. Az iskolai szünetekben volt a fekvőtámasz verseny, a nagyszünetben a futóverseny. Délelőtt tanultunk, a délutánt a sípályán töltöttük, majd irány a tanulás. Összetartó közösség voltunk, ahol ott volt előttünk a motiváció, mit szeretnénk elérni, milyen értékek mentén szeretnénk csinálni. Akkor persze ez nem volt tudatos, utólag értékeli az ember azt a hihetetlen emberi tartást, amit mi akkor kaptunk. Engem a mai napig elkísér a magánéletemben és munkámban egyaránt. A kékesi sísport elindításában meghatározó szerepe volt Mészáros István tanár úrnak, pedagógiai és közösségformáló tevékenysége kiemelkedő volt. Géczi István edző viszont a szakmai munka alapjait rakta le. Nélkülük nem lett volna Kékestetőn sísport! Az idősebb, már több komoly eredményt elérő sportolók nagy szerepet kaptak a fiatalok képzésében. Így Kovács Zsolt ötszörös magyar bajnok – becenevén Töki – áldozatos munkája, tapasztalata hozzájárult ahhoz, hogy a versenyzés legapróbb részleteire is megtanítson. Az edző akkor jó edző, ha tanítványát megtanítja győzni. Mert egy versenyen az kevés, hogy esélyes vagy. Az esély csak egy lehetőség. Teljesen mindegy, milyen sportágban, de amikor egy fontos versenyen ott állsz a rajtnál, annak van egy komoly lélektani hatása. Ezt a terhet meg kell tanulni kezelni a lelkedben. A jó edző ezt is meg tudja tanítani. Jelenleg a Mátrai Erőmű síszakosztályában vagyok edző, ezeket a tapasztalatokat kamatoztatom, bár ott már egyre inkább a tömegsport irányában ment el a szakosztály.
A síelés életének meghatározó része, hiszen a hobbiból versenyszerű síelés lett, a Kékesi Sas Sportegyesület számos országos bajnokot adott, Ön háromszor is az ország legjobbja lett. Miért tűnt el ez az évtizedek folyamán? Holott a mátraházi síugró sáncnál is volt, hogy harmincezer ember szurkolt.
Az első versenyek, ahol eredményt elértem, úttörő, majd serdülő bajnokságok voltak. Szinte a számát sem tudom. Folyamatosan versenyeztünk, majd az 1980-as évektől már jártunk Nyugat-Európába is versenyezni, ahonnan eredményekkel tértünk haza. Ingemar Stenmark volt az akkori idők ikonikus síelője, akit mindenki csak mágusként emlegetett. Ez volt a zseniális ifjúság, amikor a síelés töltötte ki életünket, de ha ez nem, akkor jártuk az erdőt, csúsztunk a kezdetleges léceinken, barangoltunk a Mátrában. Volt, hogy a Kékesről lecsúsztunk Parádig. Némi túlzással, olyanok voltunk, mint Tarzan téli kiadása. Számtalan csibészséget követtünk el, ha a szüleink tudták volna, merre járunk, eltiltottak volna egy életre. Visszatérve az eredményekre, jómagam háromszor álltam a dobogó tetején, mint országos bajnok, és a síeléssel azóta sem szakadt meg a kapcsolatom.
Akkoriban a Kékesi Sasban volt 5-6 versenyző, aki magyar bajnoki címig vitte. Érdemes őket név szerint is megemlíteni: Bácsi Rita, Bognár László (Bogesz), Kovács Zsolt (Töki), Varga György (Kaponya), Gazdig Gyula, a bátyám, Asztalos András (Csimuta). Gyermekként egészen kezdetleges léceken tanultunk, majd változtak a körülmények, ami meghatározta Kékestetőt is. Mielőtt erre rátérnénk, érdemes megemlíteni, hogy volt olyan időszak, amikor Kékesen egyidőben három sportegyesület felvonói működtek, bármilyen hihetetlen ma már ez. Aztán a sport technikai változásai meghatározták Kékes jövőjét, jöttek az új lécek, amelyekhez mély hó, alaposan előkészített terep kellett. Viszonyításképp, a mi stanglink – lesiklópályán ma az a műanyag rúd, amit kerülgetni kell – még mogyoróvesszőből készült, ám ez kezdetleges volt. Persze utána mi is korszerű eszközökön csúsztunk, de például 1987 körül olyan enyhe telek voltak, hogy egyáltalán nem volt hó, a hóágyú pedig akkor még nagyon távol volt tőlünk. Így folyamatosan szűkült a lehetőség, a Kékes nem felelt meg az új igényeknek, és a technikai feltételek sem voltak adottak. Sajnos ezzel elindult egy szomorú folyamat, aminek ma sem látjuk még a végét. Adalék ehhez, hogy a kékesi TV torony mellett ott áll egy faház, a Kékesi Sas Sportegyesület háza, amit az idők folyamán sokszor el akartak bontani. Szerencséje, hogy korábbi, mint az 1970-es években épült torony, így megmenekült.
Ilyen hosszú múltból nehéz kiemelni egy jelentős pillanatot. Ha mégis megkíséreljük, tud ilyet mondani?
A meghatározó a szemlélet, amit ott kaptam, a motiváció, a közösség ereje az, amit a mai napig próbálok kamatoztatni. Természetesen vannak egyedi élmények, az, hogy Karinthy Ferenc íróval sokszor síeltünk együtt. Gryllus Dániel asztmás volt, így olykor egy hónapot fenn töltött, egy barna Wartburggal járt. Vagy ott volt Móczár Péter rally bajnok, aki szintén sokszor síelt, vele volt, hogy innen két óra alatt jutottunk Zakopaneba versenyre. A beceneve is az volt, a sofőr. De más meghatározó emlékeim is vannak, akkoriban a szanatóriumban rendszeresek voltak az író-olvasó találkozók, nem egy alkalommal volt itt Szobotka Tibor és felesége, Szabó Magda.
A múltidézés után térjünk vissza a jelenbe! Hogyan látja a mátrai iskolások síelésének lehetőségét?
Ez egy összetett kérdés, valóban fontos lenne, hogy a Mátra alján lévő települések kisiskolásai megtanuljanak síelni. Itt a Mátra, a természet, gyermekkorban lehet ezt velük megszerettetni, ha ez sikerül, azt gondolom, a kötődésük is egészen más lesz szülőfalujukhoz.
2020. december 28.
Kápolnai Nagy Ágnes
Fotó: Fortepan, Asztalos Miklós
