Április volt akkor, amikor legutóbb felmásztunk a Vörösvárhoz és megnéztük, ahogy az Ilona-völgy színpompás, tavaszi ruhájában díszelgett azon a szeszélyes napon. Azóta eltelt közel egy fél év, túl vagyunk egy kegyetlenül száraz, aszályos nyáron, mely évszak alatt még a Mátra számos forrása is kiapadt. Ez a csodálatos hegycsúcs azonban ugyanúgy ott várt ránk, mint mindig, és a fák között kikandikálva megmutatta nekünk a Kékestető minden szépségét úgy, mintha az csak egy karnyújtásnyira lett volna tőlünk.
A hegy árnyékkos oldalán vezet fel a jelölt út a csúcsra, így a kellemes napsütés ellenére fázósan vágtunk neki az árnyékos erdő alatt az egyre fentebb kacskaringózó útnak. Túránk elején bekukkantottunk a hegy oldalában a kicsi barlang mindkét bejáratába, de hiába is köszöngettünk, nem jött ki onnan senki, úgyhogy odébb álltunk.
A lábunk alatt csörgedező Ilona patak végre nem nyújt már olyan szomorú látványt, mint a nyári aszályban: a kövek közt tempósan halad lefelé a víz, nézni is, hallgatni is jó. Bárhova folyik, bizonyára mindenki örül neki, hogy végre nem a száraz levelektől, hanem a víz hangjától zajos a meder.
Felfelé menet egyre távolodtunk a lent haladó út hangjaitól, és egyre finomabb volt a levegő körülöttünk. Megszámolni sem tudjuk, hányféle mohát, zuzmót, apró kis növényt néztünk meg a meredek ösvény mentén. Elképesztő azt látni, hogy az erdő a téli álom előtt, a nyári szárazság után mennyi erőtartalékkal rendelkezik, és mennyire felébredt az idei reménytelenül esőtlen nyár után. A kövekre telepedett kicsi növénykék továbbra is a kedvenceink, közelről nézve olyanok, mint az erdő kicsiben.
Sem időben, sem távolságban nem éreztük soknak a hegycsúcsra felkapaszkodást, azonban a Vörösvár megmászása mégsem épp pihentető feladat, mert a jókora szintkülönbséget ilyen hosszúnak nem mondható távon csakis meredek út tudja „áthidalni”. Az apró kavicsokkal, faágakkal teli terepre érdemes jó talpú túracipőben, és túrabotokkal neki vágni, hogy mindig biztos legyen a tartásunk az itt-ott szinte ijesztően mély szakadék szélén vezető kaptatókon.
Sajnálatos módon a sok szép látnivaló között már az odaúton is felfigyeltünk különös nyomokra a gyalogúton, de a fák között az avarban is. Közelebbről megnézve ismertük fel, hogy előttünk sajnos motoros járt az erdőben, és nem csak a gyalogutat szaggatta fel kerekeivel, hanem az aljnövényzetben is számos helyen kárt tett, és forgatta fel az avart, ahol megannyi élőlény lakik. Mi a magunk részéről teljes mértékben elítéljük, ha valaki a létező jogszabályi tiltások ellenére az erdő csendjét és nyugalmát tönkre téve, kárt okozva az élővilágban csak a saját szórakozását szem előtt tartva rombol a természet templomában.
Mint minden útnak, a mostani túránknak is a céljába értünk, amikor a hegycsúcsról a fák között lepillantva megláttuk az előttünk elterülő Ilona-völgyet, mely épp akkor déli napfürdőjét élvezte. A szemből érkező napsugarak pompás színekkel, és a völgy fölé magasodó Mátra gerincének kontrasztos, éles látványával kényeztették tekintetünket.
Jól esett a vénasszonyok nyarának melegítő napsütése. Nem is nagyon igyekeztünk visszafordulni onnan. Jót beszélgettünk, ettünk-ittunk, amit az útra becsomagoltunk a hátizsákba. A nagy napfürdőzés közepette vettük csak észre, hogy velünk együtt az erdő lakói is előmerészkedtek, és kivették részüket a kellemes időjárásból. Egyik túratársunk kezére ugyanis egy bátrabb gyíkocska mászott fel, mert úgy gondolta, neki ott lesz a legjobb napfürdőzni.
A többiek sem zavartatták ezután magukat: miután észrevették, hogy tőlünk aztán nem kell tartaniuk, egyre többen merészkedtek elő rejtekükből, másztak fel a kidőlt fák törzseire, letört ágaira mellettünk, és mártóztak meg az égi tünemény kellemesen melegítő fürdőjében.
Lefelé aztán gombaszámlálást végeztünk, mert abból sem volt hiány. Vacsorára valót nem szedtünk, mert saját magunk gombaszakértői tudása hiányos, de inkább nem is létezik, így inkább csak néztük őket, s találgattuk, melyik mi lehet.
Egyre többfelé látni már színesedő leveleket, ahogy az őszbe egyre inkább fordul át az időjárásunk, a fák díszes ruhái annál jobban kezdik a tájat és a látóhatárt megfesteni ezernyi színükkel. Érdemes ilyenkor minél gyakrabban járni a természetet, mert a folyamatosan változó táj minden nap új ajándékkal lep meg bennünket is, ha áldozunk rá néhány órát és meglátogatjuk.
Hamar leértünk a hegy lábához, mert a visszaút egyébként is gyakran rövidebbnek tűnik, mint az odaút. Az Ilona-patak hídjáról visszanézve búcsút intettünk a völgy bejáratának, és a hazaúton azt kezdtük el számba venni, hogy az év hátralévő szűk három hónapjában hova látogassunk még el, hogy idei élménytárunk teljes legyen. Hamarosan az is kiderül, hogyan döntöttünk…
2022. 10. 09.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
