A hétvégi időjárás nem volt épp alkalmi túrázóknak való, mi is nagy töprengés után vágtunk csak neki a hegyeknek. Az előrejelzéseket nézve abban reménykedtünk, lesznek olyan területei a Bükknek, ahol megnézhetjük a hidegfront látványos elemeit úgy, hogy mi magunk nem fogunk veszélybe kerülni az előrejelzett viharos erejű szélben.
Nagy mínuszok ezen a túránkon ugyan nem kergettek bennünket, de a Bükk magaslati rétjein váltakozó irányból fújó erős szél, és az általa keltett hófúvások alaposan próbára tették állóképességünket. Útvonaltervünket úgy rajzoltuk meg, hogy minél kevesebb erdős szakaszt érintsen az Olasz-kaputól, és minél többet tartózkodjunk a nagy, nyílt területeken, ahol nem leszünk veszélyben az esetleg kidőlő fák, vagy a magasból lehulló ágak miatt.
Bükkjáró utunk fákkal szegélyezett szakaszain csak akkor vágtunk át, amikor a szél elállt, vagy épp annyira lecsendesült, hogy csak lengedeztek tőle a fák tetején lévő vékony ágak.
Kora délelőtt az Olasz-kapuhoz vezető úton köd takarta be a hegyet, így messzire nem lehetett ellátni. Az Olasz-kaput magunk mögött hagyva azonban egyre inkább tágult a látóhatár, és tisztult a levegő.
A Huta-rét, a Kis-Huta-rét és a Faktor-rét havas, téli ruhája látványnak magával ragadó volt, de amikor a feltámadó szél 4-5 méter magas, sűrű hófúvással söpört át rajtunk, kevésbé tűnt élménytelinek túránk. A sapka, a sál, és a síszemüveg jó szolgálatot tett ebben a zord, metsző szélben, az időnként elővett termosz a gőzölgő citromos teával nem különben.
Az előttünk járók lábnyomait helyenként betakarta a szél által oda hordott hó, de voltak olyan részek is, amikor csak „szemre” jártunk az ösvényen, mert valójában fogalmunk sem volt róla, a kijelölt út van-e a hó alatt.
Szerencsénkre azonban számos út nagyszerűen le volt takarítva a hegyen, – ezt a munkát vélhetően az erdészet dolgozóinak kell megköszönnünk – ami annak ellenére is könnyen járható volt, hogy mindent vékony, frissen hullott hó borított.
A távolból megnéztük a bánkúti szánkózókat, ahogyan nagy tömegben lódulnak neki a tágas domboldalnak. Jó volt hallgatni a messzi, vidám felkiáltásokat, de mi inkább tovább indultunk eredeti úticélunk felé.
A Három-kő kilátó felé a Keskeny-réten vezető, jelzett út „békeidőben” akadálytalanul, és különösebb erőfeszítések nélkül jól járható. A hétvégi hófúvások azonban gondoskodtak arról, hogy olyan vastagságú fehér takaró borítsa mindenhol, amiben már a gyaloglás is embert próbáló feladattá vált.
A természet megkérte az árát annak a látványnak, ami A Három-kőnél várt ránk, mert az oda vezető úton sokszor úgy éreztük, egy helyben járunk. A hótaposó bakancsunk talpa alatt a porszerű hó folyton kifordult, úgy éreztük, semmi tapadás nincs a lábunk alatt, aminek köszönhetően előbbre tudnánk jutni. Ha pedig épp haladtunk is előre, a feltámadó erős szél megmutatta nekünk, micsoda „móka” a hófúvásban középen állni menedék nélkül.
A mondás úgy tartja, hogy minden hosszúnak van egy vége, így a mi téli kálváriánk is véget ért, és célba értünk. A Három-kő nagy, nyílt területén tombolt csak az igazi téli zord idő, az állandóan közepes-nagy intenzitással fújó szélben a kesztyűnkön át is jéggé fagyott ujjakkal igyekeztük fényképezőgépünkkel megörökíteni azt a páratlan látványt, amit az előttünk elterülő havas csúcsok, és a felettük száguldó szürke felhők rajzoltak lábaink elé és fejünk fölé.
Ha nincs nálunk a több termosznyi forró tea, valószínűleg feladjuk a harcot az elemekkel. De amit a hegyen láttunk, túl szép volt ahhoz, hogy csak úgy 1-2 perc didergés után ott hagyjuk, ezért úgy fél órát néztük a drámai képeket, amiket az időjárás elénk tárt. Csodálatos látvány volt, és örömmel nyugtáztuk azt is, hogy sikerült mindezt megörökíteni. Igazi élményszerűséget azonban soha nem adnak vissza igazán a legjobb fotók sem, mert azt a szinte végtelenül hatalmas térérzetet nem pótolja semmi, ami a valóságban érezhető csak a helyszínen.
Megelégelve a szeles kiképzést, átfázva, vacogva a Zsidó-réten átbukdácsolva a bokától-térdig érő hóban aztán visszaértünk a jól letakarított erdei útra, ahonnan már hamar visszataláltunk a parkolóhoz.
A völgy irányába menet még megálltunk a Gerenna-vár lábánál, ahol elfogyasztottuk a tartalék termoszból a még mindig gőzölgő teát, ami az autóban maradt. A lemenő nap szépen festette a tájat, amit még meg akartunk nézni, ezért a teától felmelegedve hamar felkapaszkodtunk a hegycsúcsra, ahonnan be lehetett látni a környéket.
A nap végén a történteket mérlegre téve nem bántuk meg, hogy ebben a didergős időben a Bükkben töltöttük a szombatot. A kemény útnak megvolt a maga jutalma, s ha újból neki kellene vágni, gondolkodás nélkül megtennénk a megfelelő előkészületekkel.
Cserfes mackónk, Mauro ez alkalommal nem jött velünk, otthon maradt. A múlt héten túl sokat pancsolt a Fátyol-vízesésnél, ezért most lázasan szipákol az ágyban, és gyakran néz a teásbögre fenekére. Senki se feledje hát, ha itt a hideg: sapka, sál és csak semmi lazáskodás!
2023. 02. 07.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
