A síugrósánc is elolvad?

Ha fagyos az idő, sokan korcsolyát csatolnak a lábukra, ha elegendő hó is van, sílécet, és nagy örömmel csúszkálnak a korcsolyapályákon, vagy a síelésre alkalmas lejtőkön. Akik közülük komolyan is foglalkoztak síeléssel, bizonyára találkoztak már a Mátraházán az 1960-as években épült síugrósánc történetével.

Régi, a Mátráról szóló könyveket böngészve azt találtuk, hogy egy 1956-os kiadású Mátra útikalauzban, a hegy síelési lehetőségeit taglaló fejezetben a szerző a magyarországi sísport központjaként említi a Mátrát, valamint a fejlődő magyar sísportot úgy írja le, mint aminek rendelkezésére állnak a megbízható hóviszonyok.

Az írás szerint az akkori időkben hétvégeken naponta százával utaztak síelni az emberek Budapestről a Mátrába autóbuszokkal, ahol számos lesiklási útvonal várta őket. A hóviszonyokról is olvashatunk: az 1956-os könyv a kiadását megelőző 30 év adatai szerint telente átlagosan 57 napon havazott. A legkiugróbb adat 1936-1937-ben volt, amikor 79 napon havazott. 1933–1934 telén viszont csak 35 napon hullott a hó. A könyv ugyanitt megemlíti azt is, hogy újévtől február végéig állandó hótakaróval számoltak, a fehér hópaplan átlagvastagságát tekintve pedig 35 centiméterrel. Általában véve évi 100-120 napon számoltak olyan mennyiségű lehullott hóval, ami síelésre alkalmassá tette a hegyet.

Az 1969-es kiadású Mátra útikalauzba lapozva már Mátraházánál épült síugrósáncokról olvashatunk. A Honvéd üdülőtől északkeletre volt akkor az ország legnagyobb ilyen létesítménye. A nagy sáncot 1968-ban átépítették nemzetközi versenyek rendezésére is. Ugorjunk egy kicsit előre az időben, de még mindig a múltban maradva: írásos emlékek szerint ezt a síugrósáncot utoljára 1989-ben használták, ami pedig azóta elmúlt, már történelem.

Nem véletlen, hogy a címben szereplő síugrósáncról esett kevesebb szó ebben a cikkben. Észre kell vennünk, ami számunkra életünk egy jelentős része, ami hosszú évek sorát jelenti, az az idő végtelenjében talán egy pillanat csupán. Azok az évtizedek, melyekre hosszú, végtelennek tűnő, szép emlékként gondolunk vissza, nem tartanak örökké.

Az egykori, Mátraháza felett épült, sokakat vonzó síugrósáncra emlékezve viszont túl kell látnunk a ma már rozsdás fémszörnyeteggé vált erdei roncson. Ahogyan ma kerekre nyílt szemekkel, szinte hitetlenkedve olvassuk azt az 1956-os könyvet, mely évi 100-120 nap hófödte Mátráról ír, évtizedek múltán az utánunk jövők valószínűleg majd ugyanígy fognak rácsodálkozni a mi mostani éveinkre, mely az ő világukból nézve csak néhány oldal lesz egy digitális emlékkönyvben. S hogy akkor milyen világ lesz, arról majd megemlékeznek az utánuk jövők.