Húsvéthétfőn a Mátrába, 5 nappal később a Bükkbe indultunk, hogy felderítsük, hol jár a tavasz a másik hegységünk erdőkkel-rétekkel tarkított fennsíkján. A Nagymezőt vettük célba, és abban is reménykedtünk, hogy találni fogunk ott sok szép virágot, melyet lefotózhatunk.
Kalandos túrának néztünk elébe már a legelejétől, mert az Olasz-kapu parkolójához vezető úton máris egy meghökkentő élményben volt részünk. A Milleniumi kilátót elhagyva, a hegy gerincén vezető úton egy ponton azt vettük észre, hogy egy legelésző kecske kapta fel a fejét az autónk hangjára, és vidáman szaladt oda hozzánk. Az ablakot leengedve beszélgettünk vele, és még fotózni is hagyta magát. Nem tudjuk, hogy került oda, hiányzik-e valakinek, nekünk mindenesetre vidámságot hozott arcunkra.
A parkolóhoz érve szétnéztünk, és meglepődve láttuk, hogy a Mátra és a Bükk között 1 héten belüli túráink során szembetűnő különbséget találunk a két hegy között. Amíg a Mátrában Húsvéthétfőn már határozottan tavaszias ruhát öltött sok fa és bokor is, addig amerre ezen a túránkon a Bükk-fennsíkot jártuk, mindenfelé meglehetősen rideg, téliesen kopár látványt nyújtott az erdő.
Az Olasz-kaputól a Hármaskút erdészház irányába vágtunk neki, majd onnan a Faktor -rét felé fordultunk. Különös érzés volt, hogy így április közepén pár méterre a szikláktól még mindig megannyi hóvirág nyílt még az út mellett, mintha valahol januárban tartana erre az idő.
Balra fordulva az erdő magas fáit figyelve eszünkbe jutott, hogy legutóbbi ottjártunk alkalmával, februárban még arrafelé mindent hótakaró borított, így emlékképeinkben felsejlettek azok az események, amik az akkori megpróbáltatásokkal, kalandokkal, de sok szép élménnyel teli túránkon történtek.
Valószínűleg túldicsértük az erdei esőt a Húsvéthétfői Mátra-kalandunk során, mert örömében a Bükkbe is utánunk jött az égi áldás. A különbség az volt, hogy amíg a Mátrában délelőtt esett, a Bükkben délutánra fokozódott a csapadékmennyiség, mely mennyiségét tekintve a nap végére túl is tett a korábbi, szomszéd hegységen átélt kalandjainkon.
A bükki erdő esős illata utánozhatatlan és megunhatatlan még kopár állapotában is. Szimatoltunk is eleget és volt módunkban madáréneket hallgatni, mi több, rögzíteni is, ahogyan azt már a múltkor is megtettük. Szerencsére, a civilizáció zajától távol nem kellett attól tartanunk, hogy egy zajos autó, vagy motor hangja tönkreteszi a szép élményt, így kedvünkre hallgatóztunk, és vettük fel a különféle madárénekeket. A lejátszás gombra bökve meghallgatható ez alkalommal is.
Odébb, a Faktor-réti Madonnánál pihentünk egyet és jót beszélgettünk. Jóleső érzés az ilyen erdei szentélyeknél letelepedni és merengeni. És azt is örömmel nyugtáztuk, hogy mindig van, aki rendben tartja a kis tisztást és környezetét is. Oda talán nem kívánkoznak azok, akiknek lételeme rombolni, tönkre tenni a szépet. Oda csak az megy, aki zarándoklatként fogja fel a természet templomának meglátogatását. Jól is van ez így.
Ahogyan elhagytuk a pihenőhelyünket, rákezdett egyre sűrűbben esni, így előszedtük esőkabátjainkat a hátizsákból, és azt magunkra öltve jártuk tovább utunkat. Szerencsére a Nagymezőre érve alább hagyott némileg az égi áldás, így volt lehetőségünk azt a sok szép virágot megnézni, és lefotózni, amelyek már nyílnak arrafelé.
Ettünk-ittunk az egyik, fedett és széltől védett pihenőhelyen letelepedve, majd elindultuk visszafelé egy másik úton a parkoló irányába. Visszautunkon az eső egyre inkább hullott, rendületlenül, és egyre sűrűbben.
Barátságtalanná akkor kezdett válni a helyzet, amikor a szél is feltámadt, így a függőlegesen hulló esőcseppek egyre inkább vízszintes mozgást végeztek, egyre inkább eláztatva az esőkabáttal nem takart részeken ruházatunkat.
Mivel a Három-kő kilátó nem volt messze a visszavezető utunktól, így tettünk egy kísérletet arra, hogy aktuális fotókat hozzunk arról a helyről, melyet annyira szeretünk. Az erdőből a Keskeny-rétre érve a leszálló köd miatt a látótávolság úgy 20 méterre csökkent, majd a Három-kő felé közeledve talán még addig sem láttunk. Végtelen optimizmusunk azt diktálta, menjünk csak ki a hegycsúcsra, hátha a szél a völgy felől a ködöt elfújta már, és csodálatos látvány tárul majd elénk a távolba tekintgetve. Az optimizmusunk alább hagyott, amikor a megszokott helyeken fényképezőgépünkkel kattintva az alábbi látvánnyal örvendeztetett meg bennünket a hely „szelleme”…
Két percig duzzogó arcot vágva, a tejfelszerű ködöt nézve meglehetősen sértődötten tekintgettünk, majd sarkon fordultunk, és elindultunk a parkoló irányába, akkor már a Zsidó-réten át. Úton arrafelé azért azzal nyugtattuk magunkat, mindig minden nem sikerülhet. Ott, akkor például annak is örültünk, hogy a szakadó esőben fényképezőgépünk nem sértődött meg a túlórázás és a méltatlan munkakörülmények miatt, hanem segített nekünk pár köd- és esőlepte fotó elkészítésében. Az objektív lencséjének csapódó vízcseppeket nem láttuk értelmét letörölni, mert másodpercenként jött az utánpótlás. A homályos képrészletekért tehát felelőssé az égi vizek tehetőek.
Megváltásként éreztük, ahogy az autóhoz érve ledobálhattuk magunkról az akkorra már igencsak átázott ruháinkat, és szárazba átöltözve elindultunk a völgy irányába. Egészen elképedtünk, amikor a reggeli helyszínhez képest sok-sok méteres szintkülönbséggel lentebb kecske úr ismét elénk került, és bár csurom vizesen, de vidáman ismét köszöntött bennünket.
Szerencsére időben észrevettük a szalamandrát is, mely épp az aszfaltos úton evickélt át előttünk. Az autóból kiszállva sikerült lefotózni is, majd két nagy, lapos fadarab segítségével az út menti árok partjára segíteni, megmentve az esetleges utánunk jövő autó gázolásától. A pettyes jószág megörült az ingyen áttelepítésnek, és komótosan elcammogott az biztonságos erdő felé, miután elmagyaráztuk neki, hogy a veszélyes úton semmi keresnivalója sincs. A Szalajka-völgyet elhagyva aztán utazósebességre kapcsoltunk, és elindultunk vacsorát keresni.
A Mátra és a Bükk klímája közötti igen nagy különbségnek voltunk tanúi e két, pár napos különbséggel lejárt túránkon. Bár kétszer is megáztunk, és nem minden helyszínen tudtunk olyan képeket készíteni, melyeket mi is nagyon szeretünk, a számtalan élmény, és sok erdei meglepetés annyi örömet okozott, hogy nem volt hiábavaló a kilométereket magunk mögött hagyni. Összegezve az elmúlt hetünket: ha esik, ha fúj, ha a nap hét ágra süt, nem maradunk erdei csodák nélkül, bármerre is vesszük nyakunkba a vidéket. Mi már alig várjuk, hogy legközelebb legyen, mert pont akkor fogunk egy újabb útnak nekivágni.
2023.04.16
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
