Egy találkozás, melyet nehéz besűríteni korlátozott terjedelembe, hiszen nyolc évtized pereg le egy órás beszélgetés alatt. De mintha az égiek is velünk lettek volna, a sűrű, áthatolhatatlan köd folyamatosan oszlott a beszélgetés alatt a hatalmas ablak mögött, hogy búcsúzáskor már az egész műtermet beragyogja a fény. A mindennapi apró csodák egyike volt ez is, szépséges lezárása Molnár László festőművésszel történő beszélgetésnek.
Gyöngyöspata mellékutcájában a kertkapuban fogad Molnár László festőművész, a műterem mellett szürke cica néz fel álmosan a szürke ködben. A hatalmas ablakos műteremben festőállvány, képek, festékes dobozok mellett ülünk le Molnár László festőművésszel beszélgetni, aki jövőre lesz 20 éve, hogy visszaköltözött szülőhelyére. Beszélgetésünk apropóját az adta, hogy a közelmúltban egyesületet hoztak létre Gyöngyöspatán, melynek elsődleges és kiemelt célja Molnár László műveinek, leendő hagyatékának gondozása.
– Az ember 80 év felett már gondolkodik azon, mi lesz műveinek sorsa. A feleségemé volt az ötlet, hogy valamilyen formában egyben kellene majd tartani az életművet. A családtagjaim, rokonaim nem vonzódnak a művészethez, így más utat kellett választani. Szerencsére helyben nagyon sok támogató, jó szándékú ember akadt, elsősorban Maka Attila, aki kezébe vette a szervezést, így 20 taggal jött létre az egyesület, mely jelenleg bejegyzés alatt áll. Azt gondolom, ezzel jó kezekbe kerül majd a hagyatékom, a meglévő galéria mellett később talán emlékház lehet a jelenlegi házam a műteremmel együtt. Óriási felelősség a több mint ezer festményt számláló életmű, még az elején járunk az útnak, remélhetőleg jövőre már konkrétabb tervekről is tudok beszámolni.
Galériájában a művész maga vezeti az érdeklődőket, legutóbb Gyöngyöspata ékéhez, a Kisboldogasszony templomhoz tervezett hét üvegablakot annak apropóján, hogy épp most újul meg kívül-belül a templom. A saját örömére készített meseszép ablakok ugyan nem valósultak meg, ám a gazdag életmű egy szeletét adja ez is. Ennek kapcsán elidőzünk a múlton, első tanárán Szabolcska Péteren – Szabolcska Mihály református lelkész, költő rokona – aki ötödikes elemistaként tanította. Életében meghatározó élményt nyújtott a rajz-földrajz szakos tanár, aki az ókori egyiptomi és görög művészetről mesélt diákjainak. Később Gyöngyösön a Vak Bottyán Gimnáziumban képzőművész kör tagja lett Nagy Béla vezetésével. Az érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, de három próbálkozása is sikertelen volt, a 900 jelentkezőből mindössze 12 jelentkezőt vettek fel a három – festő, szobrász, grafikus – szakra. Olyan helyet keresett, ahol művészi kiteljesedését folytathatja, így bármilyen furcsa, de 1960-ban a Csepel Vas- és Fémművekbe ment dolgozni, mivel a gyárnak komoly képzőművészeti műhelye volt. Itt egy újabb találkozás volt meghatározó, Gádor Emil személyében, aki a kört vezette. Néhány év után újabb váltás, a Kartográfiai Vállalathoz került, mellette pedig a Zugló Kör tagja lett, vezetője Molnár Sándor volt, aki nemcsak mentora, hanem barátja is lett. Lassan pedig elérkezett az első külföldi utazás is Párizsba, innen pedig idézzük megint Molnár Lászlót.
– Először Velencébe szerettem volna menni, de mikor megkérdezték, hogy Molnár elvtárs, miért akar Velencébe menni, akkor mégse mondhattam, hogy a Biennáléra, ami meghatározó művészeti esemény. Így végül Párizsa utazhattam 1967-ben, mindössze 50 dollárral a zsebemben, ahol három nap alatt kaptam ingyenes belépést a Louvre-be. Minden időmet ott töltöttem, hihetetlen élmény volt. Kitárult a világ, hiszen az, ami akkoriban itthon elfogadott volt, azt egészen másként láthattam Nyugat-Európában. Itthon akkor nem lehetett beszélni Cezanne-ról, Van Gogh-ról, egészen más világ tárult ki előttem. Az utazási szenvedélyem azóta is tart, pár évvel ezelőttig rendszeresen kivonatoztam Bécsbe egy napra inspirálódni, töltődni. Közben pedig alkottam itthon, kiállításokon láthatták a képeim, itt fontos megemlíteni, hogy 1984-ben találkoztam Andrási Gábor művészettörténésszel, aki abban az évben rendezte tárlatomat a Zichy kastélyban. Évtizedes kapcsolatunk megtisztelő eseménye volt, hogy a három évvel ezelőtt megjelent életrajzi kötetem előszavát ő írta. A kötetet Gyöngyöspatáért Baráti Kör Egyesület adta ki, méltó kifejezése munkáimnak.
Adódik a kérdés, mennyire fogékony a ma embere a képzőművészetre, különösen a kortárs műalkotásokra, hiszen számos példa van arra, saját korukban meg nem értett festők művei ma csillagászati áron kelnek el, gondoljunk csak Van Gogh-ra.
– A képeknek saját sorsuk van, a többi művészeti ágtól eltérő dimenzióban léteznek, más a viszonyulásunk az irodalomhoz, a zenéhez. Nehéz behatárolni, hogy ki, mikor „érik be”, elég ha csak Csontváry, vagy Rippl Rónai munkásságát említjük. Ugyanakkor fontos szempont, hogy a magyar művészet töredezett, például Franciaországban sokkal inkább egymásra épülnek az egyes korszakok. Hozzánk mindig beszivárgott a Nyugat-európai hatás, de nincs olyan ívünk, mint például a franciáknak. Egy másik szempont, hogy nálunk például nem készülnek 10-15 méteres festmények, nincs lehetőség az elhelyezésükre, tárolásukra. Összességében azt gondolom, akik szeretnek engem, azok értékelik a képeim is, meglátják és megértik a benne rejlő üzenetet. Ma is figyelemmel kísérem a fiatalokat, érdekel pályafutásuk. Büszke vagyok minden találkozásra, amit az élet adott, ma már természetesen lassabban élem az életem, jól esik a délutáni szunyókálás, ugyanakkor sokszor eszembe jut, hová lett az idő, amit ez a 82 év adott? Gyerekként szerettem volna egy cirkusz tagja lenni és bejárni világot. Ma a világ itt van velem Gyöngyöspatán, s azt hiszem, ez jól van így.
2023. 12. 22.
A nap is beragyogott a hatalmas ablakokon, mikor elköszöntünk egymástól, remélhetőleg ilyen napsugaras napokkal köszönt be 2024 is. A jövő évben pedig az újonnan alakult egyesület várja mindazokat, akik ötletekkel, személyes jelenléttel segíteni tudják Molnár László életművének jövőbeni gondozását, hogy az valóban méltó legyen munkásságához.
Kápolnai Nagy Ágnes
