Változó időjárás volt a hétvégén, ezért magunk sem tudtuk, hogy mitévők legyünk, merre induljunk az erdőbe. Úgy gondoltuk, ha nagyon rákezd az égi áldás, akkor hamar nagy sár lehet a lábunk alatt, és nem volt kedvünk a cipőnk talpának állandó kapargatásával foglalkozni. Így hát úgy döntöttünk, olyan utat választunk, ahol saraskodásra nem sok esély van. Március második vasárnapján a Sándorrét tanya mellől nekivágtunk a korábban is gyakran látogatott piros keresztes útnak, és célba vettük a Disznókő őrházat a Hurok úton át. Az az út azért is jó, mert végig aszfaltos, csendes, és számos olyan pontja van, ahol az erdő csodáit alaposan szemügyre lehet venni.
Ilyenkor, kora tavasszal az erdei patakokat különösen szeretjük gyakran látogatni, mert a még kopár fák nem állják útját a fentről érkező világosnak, ezért a patakok medrének alját is könnyedén megnézhetjük a víz szélén álldogálva.
Alig indultunk el vasárnapi túránkon, pár tíz méter megtétele után egy csuszka és egy általunk még a környéken nem látott madárka röppent két, az úttól nem túl távoli fára. Sajnos még igen borult volt az ég, és a fák között lombok nélkül sem voltak ideálisak a fényviszonyok, így aggódtunk, vajon milyen képet sikerül haza hozni róla. Itthon némi fotós utómunka után igyekeztünk kihozni a lehető legjobbat a látványból, így már jól látható a szép kis jószág. Hamar rátaláltunk madaras könyvünkben is: egy fakuszt láttunk. Ügyesen, és gyorsan közlekedett a függőlegesen álló fa törzsén, alig győztük követni.
Az úton tovább haladva szitálni kezdett az eső, így a közeli fenyvesbe húzódtunk, ahol vártuk, hátha eláll hamar. Azért a fenyves is rejtegetett sok szépséget: mindjárt a csörgő-csobogó hangok után indulva elénk került a Pál-Bükki-patak.
A hamar jött eső hamar alább is hagyott, így tovább szedtük a lábunkat, és egyre magasabbra jutottunk. A kilométerek fogytak, és az energiánk is, úgyhogy negyed órás eszem-iszom pihenőt tartottunk egy nagy szakadék mellett, ahol gyakran megállunk, ha arra járunk.
Újra útra kelve, majd a patak völgye felett járva már egészen tágra nyílt a látóhatár, akkora a napsugarak áthatoltak a felhőkön, nem csak vakító vakító fénnyel borították a tájat, de a hamar melegedő levegőben a páraképződés is elindult, ami a nagyobb távolságban lévő csúcsokat fátyolosan beborította körös-körül.
A hurok útra érve aztán az utolsó másfél kilométer már könnyedén ment, és rátaláltunk az utunkat ekkor már nem kísérő, hanem keresztező Pál-Bükki patakra, melynek csodálatos zuhogója van kiépítve az aszfaltos út alatt. Óvatosan megközelítettük a patak szélét ott, ahonnan jól látszott a sebesen lefelé iramló víz. Hosszasan fürkésztük az erdei vízfolyást, hogy szemeink jól lakhassanak a nem mindennapi látvánnyal.
A vizes csoda után következett egy kicsi vizes csoda: úti célunk közvetlen szomszédságában rátaláltunk a Disznókői-forrásra, ami békésen csobogott az erdő csendjében.
Az őrház előtti kis tisztáson aztán letelepedtünk a tűzrakóhely mellé, és nekifogtunk a második étkezésünknek, mert akkorra már igencsak éhesek voltunk. A bennünket körülvevő erdei nyugalom ránk is jó hatással volt. Az evés végeztével a térképet szétnyitottuk, és találgattunk, melyik hegycsúcsot látjuk épp a közelben kényelmes ülőkénkről.
A visszaúton egyik túratársunk bennünket hátra hagyva haladt, és úgy száz méterrel előttünk az út melletti vizesárok partján lecövekelt. Ahogy közeledtünk, egyik kezével csendre intett bennünket, a másikkal pedig az árok irányába mutogatott. Odalopózva megörültünk mi is a látványnak. Egy szalamandra ácsorgott az árokban csordogáló vízben, és megszeppenten tűrte, ahogy oda guggoltunk, kellőképpen körbefotózzuk, és néhány másodpercnyi videót is megörökítünk róla.
Hegyről lefelé mindig könnyebb, mint felfelé. Így volt ez most is, de azért a hurok útról letérésünk előtt megnéztük, milyen a kilátás az útkereszteződéstől pár száz méterre lévő kilátó pontról az Ilona-völgy irányába.
Visszafelé sokkal gyorsabban fogytak a kilométerek, a levegő is kellemes hőmérsékletű lett, a szélcsendes útszakaszokon kifejezetten melegünk volt már. Az autóhoz érkezve aztán megszabadultunk csomagjainktól, cipőváltás után pedig elindultunk a falu felé. Kellően megéhezve egy nagy tányér levest, és palacsintát is kértünk az étteremben, ahova túráink befejeztével nem ritkán beülünk a nap végén feltenni az “i”-re a pontot.
Még világosban érkeztünk haza, és este jóleső fáradtsággal bújtunk a takaró alá, ahol az elalváshoz egyetlen egy bárányt sem kellett megszámolni, egy ilyen erdőjárás után az hamar ment anélkül is…
Facebook oldalunkon a beharangozó videó itt megnézhető: https://fb.watch/qMe0VjdynJ/
2024. 03. 12.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
