Ha valaki, akkor én voltam a megtestesült antisportoló, aki mindig tudott kifogásokat találni. De én is megtaláltam a motivációm és megtettem az első lépéseket. Nem bántam meg, sőt!
„No sports!”
„Nem szeretek és nem is tudok futni!” – ez volt a jelmondatom, mióta az eszemet tudom, de Churchillt is gyakran idézgettem, aki arra a kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, azt találta mondani egyszer: No sports! (Bár sokan vitatják, hogy ez valóban elhangzott az ő szájából, hiszen az államférfi több sportágban is jeleskedett.) Jómagam soha, semmilyen sportban nem jeleskedtem, nehéz is lett volna szép eredményeket elérni, hiszen ha a mozgás szóba került, kiváló kibúvókat és kifogásokat gyártottam már az általános iskolai tesiórákon is. S bár szüleim unszolására próbálkozásaim voltak, röplabdáztam, táncórákra jártam, floorball-oztam, kosaraztam, szertornáztam, lelkesedésem általában 1 hét után jó messzire futott tőlem, s vissza sem talált hozzám közel 30 évig.
Nincs lehetetlen!
Felnőtt fejjel, ez év januárjában aztán, egy díjátadó moderálására készülve került a kezembe egy fiatalember méltatása, aki fogyatékkal élő sportoló kategóriában vehetett át elismerést. Kíváncsian vártam a vele való találkozást. A ma már élsportoló 15 esztendővel ezelőtt, egy motorbalesetben szenvedett olyan súlyos sérüléseket, melyeknek következtében amputálni kellett az egyik lábát. Hosszú, több hónapos rehabilitáció után újra megtanult járni, akaratereje, kitartása pedig messzebbre repítette, mint sokunkat. Paraatlétaként, egy speciális futóprotézissel 2018-ban teljesítette az Iron Man triatlon távot, de parakerékpár magyar bajnoki címmel is büszkélkedhet, s válogatott paratriatlonosként világkupán is megmérette már magát. Nem is akármilyen eredménnyel, hiszen a 10. helyen zárt! Olvasva az eredményeit, a csodálatomnál, tiszteletemnél talán csak a szégyenérzet volt bennem erősebb, melyet az „Én nem tudok futni, nem vagyok rá képes!” mondataim tápláltak.
A vele való találkozás élménye napokig, hetekig elkísért, majd – talán ennek is köszönhetően – egy sportbolt futócipőkkel teli polca előtt találtam magam. A vásárlást követően még hosszú hetekig hagytam a cipőmet pihenni a dobozában, aztán csak nekiiramodtam.
„Hívjak hozzád mentőt?”
Úgy éreztem, képes lennék kifutni a világból, de nem jutottam túl messzire, 2 km után fulladozva kullogtam hazafelé. Azt már az elején megfogadtam, hogy elengedem a „Na ugye, nem megy ez nekem!” mondatot, de a kudarc érzése azért csak rámtelepedett, s az sem tett éppen túl jót az önbizalmamnak, hogy egy ház tetején dolgozó tetőfedő fiatalember leszólt, kell-e mentőt hívni hozzám. Akkor vettem észre, olyan hangosan veszem a levegőt, hogy az már-már aggodalomra is adhatott okot és talán vicces is volt, bár nevetni magamon épp nem volt erőm. A következő napokban azt a célt tűztem ki, hogy túléljek 2-3 km futást, hogy megtanuljak figyelni a helyes levegővételre, a testtartásomra, és el tudjam fogadni, ha aznap nem teljesítem a tervem. Kezdtem összebarátkozni a kudarccal is, ami olykor egész felszabadító tud lenni, de lassan elengedtem a nagy elvárásokat, s egyszerűen csak próbáltam élvezni a futást. Nem ment könnyen, de egy-két hét után már alkalmanként volt pár perc, amikor sikerült megveregetni a saját vállamat. A kezdők első nagy mérföldköve, az 5 km viszonylag hamar meg is lett, ami a nem létező sportmúltam miatt óriási örömmel töltött el. Alig egy hónap alatt eljutottam odáig – heti 3 futással – hogy ma már könnyedén ugyan nem, de lefutom a 8-9 kilométert, ami nem sok, de kezdésnek, és ami lényeges, nekem, a saját magammal szemben felállított elvárásokhoz tökéletes!
Csak azért is!
És ami ettől is fontosabb, nem a számszerűségben van a legnagyobb különbség az egy hónappal ezelőtti eredményekhez képest, hanem a hozzáállásban. A holtpontok alkalmával ugyanis rájöttem arra, hogy túl lehet ezt élni, bár ebben azért sokat segít a hiúság is! Talán sokaknak ismerős az a jelenet, mikor az összeeséshez közel járunk, és épp jön szembe valaki. Ilyenkor én egy kicsit gyorsabban szedem a lábam, egyenesebben tartom magam, és csak azért is túlélem, vagy ha úgy tetszik, csak azért sem halok bele mások előtt a futásba. És ez a „csakazértis” visz tovább például még egy körre, emiatt húzok újra és újra futócipőt, ezért futok el a tetőfedő előtt is sokadjára, és az is örömmel tölt el, hogy ma már nem kérdezi meg, kell-e mentőt hívnia hozzám. Milyen apró dolgokon múlhat a boldogságunk!
Te is képes vagy rá! Kezdd el!
A pozitív élmények megtapasztalása bárki számára adottak, elhatározáson, kitartáson, akaraterőn kívül sok mindenre nincs szükség. Pár jó tanácsot azért nem árt, sőt, kötelező megfogadni, mielőtt elkezdjük gyűjteni a kilométereket. Gyöngyösön bizonyára sokaknak ismerősen cseng Paulenka Borbála neve, aki futónagykövetként megannyi rendezvény szervezője, de bárki, aki szeretné elkezdeni ezt a mozgásformát, bizalommal fordulhat hozzá.
Paulenka Borbála futónagykövetet kérdeztem, milyen jó tanácsai vannak a kezdőknek
Legyen egy jó cipőd!
Annak, akinek normál boltozatú a lába, nem szükséges szakemberhez fordulnia a cipőválasztás előtt, egy dologra kell figyelni, hogy legalább 1 centiméterrel legyen nagyobb a kiszemelt lábbeli, hogy futás közben minden körmünk a helyén maradjon – mondja Borbála. Viszont, akinek bokasüllyedése vagy épp lúdtalpa van, érdemes felkeresnie egy olyan szaküzletet, ahol „bemérik” a lábát és ennek tükrében ajánlanak számára megfelelő cipőt.
Szánj időt a bemelegítésre!
Ennek az a lényege, hogy 10-15 percben felkészítsd a szervezeted a futásra. Tartson addig, amíg úgy nem érzed, hogy felfrissült, startra kész vagy. Érdemes az egyszerűbb gyakorlatoktól haladni a nehezebbek felé, kezdetben tempósabb gyaloglás, majd a könnyű kocogás nemcsak hogy megengedett, de szükséges is a bemelegítés során. Fontos, hogy jó alaposan megmozgasd a bokáidat, a térdeidet, a csuklóidat, karjaidat és a derekadat is! Napjainkban sokan voksolnak amellett, hogy a nyújtásnak nincs helye a bemelegítéskor, Borbála sem ajánlja. Futás után viszont kötelező a vádlit, a combfeszítőt, a combhajlítót, a derekadat, a farizmokat, az ágyéki derék szakaszt, a hátizmot, és a vállakat is nyújtani legalább 20 percig.
Enni vagy nem enni?
Fontos, hogy előtte nem együk degeszre magunkat, de ezt mindenkinek magának kell kitapasztalnia. A nagyok azt ajánlják, 1 órával a futás előtt már ne vegyünk magunkhoz semmilyen táplálékot, én viszont 4 órával előtte már nem igazán szoktam enni – mondja Borbála. Inni viszont kötelező! Egy órával előtte legalább fél liter vizet, és az sem árt, ha a futásra is viszünk magunkkal folyadékot, ha hidratáljuk a szervezetünket, kevésbé érezzük majd magunkat fáradtnak, később érkezik meg az „Én ebbe belehalok” mondat. Kezdőknek semmilyen különleges folyadékra, italra nincs szükségük, a magnézium- és a sótabletta bőven elegendő, és sok-sok tiszta víz!
A túlsúly sem akadály
Borbála azt mondja, nem kell szégyellni, ha van rajtunk felesleges kiló, sőt! Azt meséli, amikor ő kezdett, 10 kilóval többet nyomott, mint kellett volna. Plusz kilók esetén lassan, fokozatosan, futópadon kezdjünk kocogni egy percig, majd sétáljunk két percet. Figyeljük a testünk jelzéseit, ne legyenek nagy elvárásaink! Eleinte csak keveset fussunk, a távokat pedig apránként, fokozatosan emeljük! Érdemes valamilyen keresztedzést is végezni, hogy erősödjenek a futás során használt izmaink, a biciklizés például kiváló erre a célra – hangsúlyozza.
Ne vidd túlzásba az elején!
Kezdőként lényegesek a pihenőnapok, amikor regenerálódhat a szervezet, s heti háromnál többször semmiképp se húzzunk futócipőt! Örüljünk az első 5 kilométerünknek, amihez hagyjunk kellő időt magunknak. Ezt akár pár hét alatt is elérhetjük, de ha egy hónap után lesz csak meg, az is szép eredmény! Ha fogyni szeretnénk, figyelni kell a pulzusszámra is, 135-145 közötti pulzussal égetünk ugyanis zsírt, vagyis jó, ha abban a tartományban tanulunk meg futni, hogy olvadjon a felesleg. Érdemes beszerezni egy okosórát, vagy letölteni egy futóappot, soknak lehet segítség, főleg az elején.
Nevezz versenyekre!
Már kezdőként is érdemes megmérettetni magunkat! Egy-egy futóversenyen óriási a hangulat, ami hatalmas löketet adhat a további céljainkhoz. Arra kell ilyenkor leginkább figyelni kezdőként, hogy egy versenyen se akarjuk megváltani a világot, a saját tempónkban fussunk, még akkor is, ha sokan elhúznak mellettünk! Nem az a lényeg, hogy hányadikként érünk célba, a jelenlét, a kihívás teljesítése sokkal több örömöt ad eleinte, mint egy időeredmény!
Aki egyedül nem mer nekivágni, csatlakozzon Borbáláék csapatához!
A lányok minden vasárnap reggel 7 órától róják a köröket Gyöngyösön és környékén. Kifogást pedig jobb, ha senki sem keres, mert a csajok mindenkit bevárnak, megvárnak, akkor is, ha eleinte csak pár száz métert tud futni!
2020. július 29.
Korepta Lilla
Kiemelt képünk illusztráció.
