Észak-Heves újra hívogatott bennünket. S ha már hívogatott, elindultunk, hogy megnézzük a tájat olyan magasról, amilyen magasra csak fel tudunk mászni. Úton Ivád felé megálltunk Pétervására mellett, mert kíváncsiak voltunk a Keglevich kilátóra is. A néhány éve épült kilátóról észak felé már az évnek ebben a szakában nem lehet kitekinteni, ugyanis a mellette álló erdő fái olyan magasra nőttek, hogy csak kopár állapotukban engedik a kíváncsi tekinteteket Erdőkövesd, Váraszó, és a környék megcsodálását.
Déli irányban azonban a szélesen és hosszan elterülő mezőn kedvére nézelődhet a természetjáró a fából készült létesítmény tetejéről. Aki szeret csendben üldögélni hosszasan ilyen helyeken, azt talán a vidék megajándékozza az arra tévedő őzek, nyulak, vagy más vadállatok látványával is. Mi ottlétünk ideje alatt csak egy macskát láttunk, amint a fű között osont, mezei rágcsálók után kutatva.
Ivádra jó volt visszatérni. (Az előző túraleírás itt olvasható.) A pár hónappal ezelőtti, ébredező márciusi természet mostanra már teljes pompájában tetszelgett, amerre elláttunk. Az Ivádi-patak akkori kopár medrét most dús növényzet takarja. Szemünkkel kerestük a kakast és tyúkjait, akiket a azon a márciusi túrán itt láttunk, de nem találtuk őket semerre. Aztán a patak medre mellett megállva ismerősnek hangzó, méltatlankodó szárnyasok hangjai törték meg a csendet. Közeledtünkre kakas úrfi és tyúkjai előkerültek a magas zöldből, és kelletlenül odébb szaladtak. Láthatóan nem örültek jöttünknek, talán épp sziesztájukat zavartuk meg. Hagytuk őket a fűben bogarászni, és folytattuk utunkat a faluból északi irányban vezető, jelzett úton.
Előttünk leszállt egy barázdabillegető az útra, aki ebédbeszerző körúton lehetett, mert csőrében kövér kukacok voltak. Percekig követtük, fel-felröppent, majd újra leszállt. Aztán amikor elég közel engedett magához bennünket, úgy gondolta, sok lesz a jóból, így hát tovább szállt egy messzi fára.
Újra megtaláltuk azt a lankás területet is, ahol márciusban a békapeték úsztak a víz felszíne alatt. Az Ivádi-patak szépen ellátja ilyenkor is a vizenyős részt, bár az itt is életre kelt mocsári növényzet miatt kevésbé volt egybefüggő a vízfelület.
Az egyik pillanatban előttünk megmozdult a fű, és gyorsan elinaló, majd mozdulatlanná dermedő gyíkot fedeztünk fel a zöldbe beolvadva. Maga sem tudta, mitévő legyen: szaladjon, vagy maradjon. Végül úgy döntött, megvárja, amíg pár fotót készítünk róla. Bizonyára nem vette zokon, hogy ezután elbúcsúztunk tőle, és tovább napozhatott zöld birodalmában.
Ivádot északra elhagyva ismét az a dombok közötti völgy várt bennünket, amely kora tavasszal, kopáran is nagyon szép volt. Az év hatodik hónapjára itt is megtelt a vidék zöldellő élettel. A levegőben már a nyári szünet illata érződött. A hét ágra sütő napsugarak, a meleg, kora nyári szelíd szél a bőrünket simogatta, ringatta a mező virágait, fűszálait. Mindenfelé tücskök ciripeltek, és valamilyen leírhatatlan nyugalom takarta be gondosan a tájat. Iskolás éveinkben a vakáció kezdetén éreztük magunkat ugyanígy, minden alkalommal.
Levegőben táncolt, majd elénk leszállt egy kis fehérsávoslepke. Kicsivel odébb egy bikapók szaladt át előttünk, majd egy fűszálra kapaszkodott fel.
Utunkat sokfelé szegélyezte a kakukkfű, a szarvaskerep, a réti margitvirág és megannyi más virág, melyet nem győztünk számolni sem.
A Nagy-lyukaskő lábához érve aztán egy árnyékos tölgyfa alatt kései tízórait vettünk magunkhoz, hogy elég erőnk legyen felkapaszkodni a meredek sziklára. Némileg tanácstalanok voltunk a felfelé vezető ösvényt illetően, aztán az irányt a sziklák irányában tartva szintről szintre másztunk felfelé. Nem hétvégi sétás a terep, nem is gyerekeknek való. A Táltos-sziklára csak túrabottal, stabil túracipővel, vagy inkább bakanccsal és sziklaszilárd elhatározással lehet feljutni. Minden méteren alaposan a lábunk elé kell nézni, és kétszer is meggondolni minden lépésünket. Az ösvény meredek, és cseppet sem veszélytelen. Helyenként fejtörést okoz, merre érdemes tovább lépdelni.
Az út végén azonban ott vár a jutalom: a szikla tetejéről festői látvány tárul elénk. A Kékestető innen is látszik. Galyatető szintúgy. Mi azonban mégsem a távoli látóhatárt szemléltük sokat, hanem az alattunk elterülő, titokzatos völgyet, mely ide vezetett bennünket.
Nehéz mindazzal betelni, ami a szemeink előtt hever, talán nem is lehet igazán. A sziklákon megannyi szépség lakik, őket is nézegettük. Így, csendben, hosszú ideig üldögéltünk egy már-már kényelmesen szögletes, székszerű sziklán. A virágok után aztán újra a völgyet csodáltuk tovább.
Egyszer aztán északról beborult az ég, úgy tűnt, zivatar készül. Ezért elindultunk lefelé. Nem messzire az ide vezető ösvényünktől odébb találtunk egy remek, szinte nyílegyenes, kiszáradt vízlefolyást, melyben kényelmesen, és nagyon hamar leereszkedhettünk az útra, mely a völgyön át a szikla alá vezetett.
A visszaúton pár perces csendes zápor frissítette fel a levegőt, és bennünket is. A faluba visszatértünkkor a kora délelőtti csendes, már-már kihalt utcák megteltek élettel. Szorgalmas ivádiak dolgoztak a ház körül, a kertben, míg mások a szomszédaikkal beszélgettek. Az autóhoz visszaérve mi végül túracipőnket utcaira cserélve elindultunk hazafelé.
Nem tudjuk, miféle táltosok mormoltak varázsigéket egykoron Ivád felett a Nagy-lyukaskőnél. Azt sem tudjuk, hány év telt el azóta, hogy a hatalmas sziklákon utoljára áldozatot mutattak be isteneiknek a régmúlt emberei. Honnan jöttek, és vajon elmentek-e innen másfelé, vagy utódok nélkül nem volt folytatása földi életüknek? Ezt sem tudjuk. Abban azonban biztosak vagyunk, hogy a Táltos-szikláról letekintve bennünket varázsigék nélkül is rabul ejtett a táj, és a civilizációtól távoli világban testünk és lelkünk is megpihent. S hogy teliholdas éjjeleken visszajárnak-e a régi sámánok szellemei újra kántálni a sziklák közé, arról talán csak az ezüstös holdfény alatt pihenő erdő tudna nekünk mesélni.
2021. 06. 06.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
