Amikor a közelmúltban a Pisztrángos-tóhoz mentünk biciklivel, már hazaérkezésünket követően tervezni kezdtük a mostani kört a Bükk magaslataira, csak a megfelelő alkalomra vártunk, hogy nyeregbe pattanjunk. Az időjárás-előrejelzés szerint hűvös indulásnak néztünk elébe, amit aztán követett a kellemes napsütéses, jó idő ígérete. A valóság aztán mást hozott számunkra, de a Bükk erdői, és az elénk táruló kilátás kárpótolt mindenért.
Lassan már megszokásunkká váló induló- és célállomásunknak most is az Olasz-kaput választottuk. A jól ismert parkoló már kellően az erdő mélyén és a hegy tetején van, és annyifelé vezetnek onnan bejárható utak, hogy a túrázási lehetőségek számos irányba kínálják magukat közelre is, távolra is.
Utunk során számos, különböző jelzéssel ellátott, néha jelzés nélküli szakaszon haladtunk, épp ezért jobbnak látjuk, hogy a cikkünk végén letölthetővé tesszük azt a GPS track-et, melyet a navigáláshoz használtunk. Ez egyszerűbb, mint pontos leírást adni arról, mikor merre haladtunk, valamint a letöltött fájl okostelefonokra, GPS készülékekre töltve segítség lehet azoknak, akik kedvet kapnának az általunk bejárt körhöz.
Biciklitúra lévén a megtett távolság jócskán eltért az általában „lejárt” gyalogos túráinktól. Két lábon sokkal több idő, lehetőség van fotózni, nézelődni, viszont nem jutunk olyan messzire, mint biciklivel. Ilyen alkalmakkor viszont nagyobb eséllyel maradunk le nehezebben meglátható, figyelmetlen szemek elől elbújó, apró erdei szépségekről. Fotózni is macerásabb, mert ahhoz mindig meg kell állni, leszállni, a fényképezőgépet a hátizsákból elő kell varázsolni, és aztán el is kell csomagolni, hogy újra nyeregbe ülhessünk. Hogy mégis ezt a módját választottuk a tekergésünknek, annak oka az volt, hogy szerettünk volna távolabb is felderíteni a korábban még általunk meg nem látogatott pontjait a Bükk magasabb részeinek.
Túránk legelején igen hideg volt. 9 fokot mutatott a hőmérő, bár a napsugarak igyekeztek melegíteni azt, aki nem az árnyékban volt épp. Az erős szél sajnos rontott hőérzetünkön. A májusi didergést fokozta a menetszél, ami a biciklire pattanva ölelt át csak igazán bennünket. S mivel az útvonal eleje az első 10 kilométeren szinte végig csak lejtett, nem volt mitől kimelegednünk sem, így csapatunk fázósabb tagjai vacogósan markolták a kormányt átmeneti időre szánt biciklis ruházatukban.
Jávorkútig így főleg csak gurultunk, de ha taposni is kellett, azzal sem mentünk sokra, bármennyire is szerettünk volna kicsit kimelegedni a tempótól. Felhő nem volt az égen, harsány, nyers színek festették a tájat, napszemüveg nélkül csak hunyorogni tudtunk. Fotózás szempontjából kifejezetten barátságtalan fényviszonyok voltak. Menet közben több biciklissel is találkoztunk, ki erre, ki arra tekert. Udvarias köszönés, vagy biccentés után mindenki ment a maga útján tovább.
A táj változatosságára nem lehet panaszunk. A sűrű, sötét erdőtől a verőfényes rétekig, a lapos, egyenes tereptől a meredek, burkolatlan erdei ösvényekig mindenből jutott elegendő. Itt is érvényes az a helyzet, mint a gyalogtúráinkon, miszerint, ha egyezik a kiindulási és a végcélunk, tehát egyfajta körutat járunk be, a lejtmenetnek emelkedő lesz a böjtje, illetve emelkedőnek a gondtalan gurulás lesz a jutalma. Lett is. Alig vártuk, hogy emelkedőre kelljen tekerni, és kicsit meghajtani magunkat, mert csak nem akart melegedni az idő, és a szél sem gondolta úgy, hogy elkerül bennünket. Fázós biciklistáknak jót tesz az emelkedőre kapaszkodás.
Csapatunk rutinosabb tagjai egyébként nem igazán érezték meg a közel 33 kilométeres, hegyi tekerést, kevésbé rutinosabbak panaszkodtak némi comb és vádlifájdalmakra, de talán másnapra a feledés homályába vesztek náluk is az efféle úri kényelmességek. Az útvonal egy jelentős része nem burkolt úton vezet, országútra való kerékpárral nem érdemes nekivágni.
Túránk végén tettünk még egy kitérőt, mert túl közel vezetett utunk a Három-kő mellett, s mindenképp szerettük volna megnézni a pompás kilátóhelyről, mit mutat május dereka az arra tévedőnek.
Kinézelődtük és kifotózkodtuk magunkat, s miután kellően korgott mindenki gyomra, nyeregbe pattantunk vissza a parkolóig, majd átöltözés után irányba vettük az első nagy adag vacsorát kínáló helyet. A hőmérő ekkorra 16 fokot mutatott a hegytetőn. Elragadtatva épp nem voltunk tőle, de a reggeli 9 fokhoz képest határozott fejlődésként értékeltük.
A nagy szerelmek ritkán múlnak el nyomtalanul. S ha egyszer valakinek szívét rabul ejti a természet, sosem érzi magát teljesnek nélküle. A Bükk erdői sokak szívét ejtik rabul, mi magunk is ennek a nagy szerelemnek vagyunk részesei. Folyton újra és újra kell találkoznunk, a közelében kell lennünk, hogy átéljük a csodát, az örömteli érzést, amikor úgy érezzük, egyek vagyunk a természettel. Ha el is válunk időnként, mert megyünk a magunk útjára, eljön az idő, amikor megint találkozunk, és megörülünk minden percnek, amit a hétköznapi gondokat magunk mögött hagyva, egymás „társaságában” tölthetünk. Ez alkalommal is jó volt rácsodálkozni, hogy milyen hatalmas a világ, mely körbevesz bennünket, s mi milyen kicsik vagyunk benne. Amint tudunk, visszamegyünk ismét, mert a nagy szerelmek nem csak nem múlnak el nyomtalanul, de betelni sem lehet velük igazán sosem.
A túra GPS track-je itt tölthető le.
2022. 05. 22.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
