Sike László 36 esztendeje postás Gyöngyösön. Azokban az időkben kezdte pályafutását, amikor még a legfontosabb, legsürgetőbb üzeneteket táviratozták. Napjainkban már csak nosztalgiával gondolunk az információküldés eme kissé suta módjára, ám egykor igen nagy népszerűségnek örvendett. A ’80-as években például 8 millió táviratot küldtek egymásnak évente az emberek hazánkban, László pedig azon „veteránok” egyike, aki még távirat-kézbesítőként állt szolgálatba a postánál.
„Három évtizeddel ezelőtt megláttam egy hirdetést a gyöngyösi 1-es postán, távirat-kézbesítőt kerestek. Akkoriban nagy ritkaságba mentek az ilyen álláshirdetések, hiszen nem túlzás azt mondani, hogy a postára tulajdonképpen kihalásos alapon lehetett bekerülni. Felvettek, s azóta itt ragadtam, mint levélen a bélyeg” – mondja Sike László. Az 1980-as években még motorral indult terepre, s már akkor több száz háztartás tartozott hozzá. „Örömmel és szeretettel emlékszem azokra az időkre, más világot éltünk. Volt egy bája, izgalma annak, hogy nem rögtön, másodpecek leforgása alatt érkezett egy üzenet vagy egy válasz, mint ma. Néha úgy vártak minket, mint a Messiást, volt, aki már órákkal az érkezésünk előtt az utcában állt, hátha visszük a levelet. A születésnapi és a névnapi dísztáviratok nagyon divatosak voltak akkoriban, a gyakori névnapokon, mint az Erzsébet, a Mária vagy a Katalin, rengeteg munkánk volt, megállás nélkül kézbesítettük a jókívánságokat. Szó szerint, hiszen akkoriban hétfőtől vasárnapig dolgoztunk. Jó pár vicces pillanat is adódott. Egyszer például egy ifjú párnak kézbesítettem esküvői gratulációt tartalmazó táviratot, s épp a lagzi napján értem oda az üzenettel. A fiatalok úgy megörültek nekem, hogy marasztaltak. A munkaidőm végén jártam aznap, így hát beadtam a derekam és maradtam mulatni a násznéppel.”
Magyarországon 175 éve, 1847-ben továbbították az első táviratot Bécs és Pozsony között. A maga korában óriási jelentőségű információtovábbító médium volt, de a telefon elterjedésével fokozatosan, majd az internet fejlődésével párhuzamosan drasztikusan lecsökkent. A Magyar Posta közlése szerint míg 30 évvel ezelőtt évente mintegy 8 millió táviratot küldtünk egymásnak, az utóbbi években már csak az évi tízezres nagyságrend volt jellemző: 2020-ban például 23 ezer volt a feladott táviratok száma. Hazánkban 2021. április 30-án lehetett feladni az utolsó táviratot, a Magyar Posta akkor szüntette meg ezt a szolgáltatást.
László azt mondja, bár évtizedekkel ezelőtt lassabban értek célba az üzenetek, mint manapság, az internet korában, mégis sokkal szorosabb, értékesebb, tartósabb emberi kapcsolatok szövődtek. Az évek során sok változás zajlott a munkáját tekintve, nem kézbesít táviratokat, képeslapokat is csak elvétve, s ma már motor helyett bicajjal rója az utcákat. Egy valamihez azonban makacsul ragaszkodik. „Régi vágású vagyok, szeretek odafigyelni az emberekre. Hivatás ez, ami nemcsak a levelek és küldemények kézbesítéséről szól, hanem az emberi kapcsolatokról is. Jelenleg közel 1400 háztartás tartozik hozzám, s az évek során sok barátra tettem szert, akikkel a mai napig jóban vagyok. Sokan pedig már messziről is köszönnek, s bármennyire is feszített a munkatempó, arra mindig van időm, hogy pár jó szót váltsak a kézbesítések során” – meséli. Hozzáteszi, régebben is figyelt arra, hogy egy-egy kedves gesztussal viszonozza mások megbecsülését. Egy időben például rendszeresen dobott be a postaládákba névre szóló jókívánságokkal teleírt képeslapokat az ünnepekkor. Hozzáteszi, hálás a szeretetért és kedvességért, amit az emberektől kap, majd viccesen azt még elárulja, olykor bizony nemcsak az emberekkel kell megtalálni a megfelelő hangot. Egy jó postásnak gyorsan kell tudnia szaladni is, jól jöhet ez akkor, ha egy ugatós és harapós kutyával találja szemben magát!
2022. szeptember 24.
Korepta Lilla
Fotó: Czímer Tamás
