Testvér – sokan ezen a becenéven ismerik Grúz Róbertet, aki négy évtizeden át munkálkodott Gyöngyösön mentőápolóként. Bajtársai szerint igazi színfoltja volt a közösségnek, de sokan gondolnak rá szeretettel és hálával azok közül is, akiknek segített és akiknek fogta a kezét a bajban.
Róbert egész életét átszőtte a másokról való gondoskodás. A katonaság után döntött úgy, hogy olyan hivatást választ, amellyel az embertársain, a bajbajutottakon segíthet. 1984. március 15-én került állományba a mentőknél, kezdetben Egerben szolgált, majd a szerelem Gyöngyösre hozta. Azt mondja, akkoriban nemcsak párra lelt, de egy összetartó csapat tagja is lett, s olyan bajtársakkal, barátokkal ajándékozta meg a sors, akikkel a szép és a nehéz pillanatokban is osztoztak. Amikor arra kérem, meséljen el párat ezek közül, már az első mondatok során elcsuklik a hangja a meghatottságtól. „Sok emlékezetes és kedves történetem van. Nehéz is egyet-kettőt kiemelni, de talán az volt a legmeghatóbb, amikor sok évvel ezelőtt egy 10 év körüli kislánynak segítettem, akinek kificamodott az ujja. A nagymamája riasztott minket, ám ő nem tudott velünk jönni a kórházba, így az oda vezető úton végig én fogtam a lányka kezét. Rettenetesen félt, és folyton azt mondogatta, maradjak mellette. Így tettem, vele voltam mindaddig, amíg a vizsgálatok be nem fejeződtek. Aztán sok-sok évvel később a kórház folyosóján odalépett hozzám egy fiatal hölgy és azt mondta: Robi! Biztos nem emlékszel már, de te vigyáztál rám, amikor kislányként megsérült az ujjam. Olyan nagy hatással volt rám a kedvességed, hogy miattad lettem ápolónő. Alig találtam szavakat, még most is könnyes lesz a szemem ettől a mondattól.
Aztán volt még egy igazán emlékezetes pillanat. Válságos állapotban szállítottunk be egy férfit, aki végül felépült, de egy későbbi betegség miatt elveszítette a látását. Egy nap az utcán beszélgettem valakivel és ez a vak férfi odalépett hozzám, köszönetet mondott és hálálkodott az évekkel ezelőtti segítségemért. Megismerte a hangom. Az ilyen pillanatok mindig megerősítettek abban, hogy a sok megpróbáltatás ellenére is kitartsak a hivatásom mellett és szolgáljam a bajbajutottakat” – fogalmaz Róbert.
Hozzáteszi, hogy a mindennapok során az empátia volt a motorja. „Ha valaki órák óta fekszik az esőben, az árokban egy baleset után, akkor ott, abban a pillanatban mi, mentősök vagyunk a legfőbb segítség, támasz és a remény. És nekünk kutya kötelességünk a lehető legnagyobb empátiával és szakértelemmel a segítségére sietni. A munkám során mindig arra törekedtem, hogy úgy bánjak az emberekkel, ahogyan az nekem is jólesne, ha bajban lennék.”
Róbert a negyven év alatt sokakat mentett meg, de legalább ugyanannyiszor tapasztalta meg az élet törékenységét. Szerinte a rohanó mindennapokban érdemes egy-egy pillanatra megállni, rácsodálkozni a létre, s hálát adni a legparányibb élményért, jóért, no és a családért, s a bennünket körülvevő barátokért is. „Én ezúton is szeretnék köszönetet mondani azoknak, akikkel valaha is mosolyt cseréltünk, s persze a bajtársaimnak, hogy nemcsak kollégák, de barátok is voltak! Mindig szeretettel gondolok majd rájuk!”
Róbert utolsó munkanapjának reggelén szirénázva búcsúztak tőle és tisztelegtek előtte a gyöngyösi mentőállomáson. S a hang, ami négy évtizeden át a feladatot és a munkát jelentette, most egy új életszakasz kezdetét jelezte. Azt mondja, nyugdíjas éveire tele van tervekkel, hamarosan előkerül a horgászbot, a gitár, a túrabakancs, készül a veteményeskert a háza udvarán, az elmúlt esztendők emlékeit pedig talán versekbe szedi majd. Egy biztos, sokan kívánnak neki mindehhez boldogságot és jó egészséget!
2024. március 2.
Korepta Lilla
Fotó: Czímer Tamás
