Vécs egy alig 600 lelkes, aprócska falu a Mátra lábánál. Kisnána felől érkezem a megbeszélt interjúra, s óvatosan nyomom a gázpedált, hogy legyen időm elmerengni a táj szépségén. Érkezésemet csak a csend és egy szürke macska álmos nyújtózása fogadja. Mialatt azon töprengem, hogyan és mivel telhetnek itt a mindennapok, megérkezik vendéglátóm, Bárdosné Éva. Egy közeli épületig sétálunk, melynek ajtaját átlépve igazi meglepetés ér.
A helyiek jól ismerik a templomtól nem messze álló, felújított házikót, melynek falai közt túlzás nélkül mondhatom, csodák születnek nehéz sorsú asszonyok kezei alatt. Színes anyagok sorakoznak a polcokon, de vannak itt használt farmerek, pólók, ingek, függönydarabok, melyek csak arra várnak, hogy Kitti, Réka, Barbi, Mónika, Brigi, Erika és Zsanett alkosson belőlük valami újat. Felsorolni is nehéz, mi minden készül itt, táskák felnőtteknek és gyermekeknek, tolltartók, asztalterítők, tornazsákok, párnahuzatok, s nem is akárhogy!
A megmunkálás precízsége még a laikus szemnek is hamar feltűnik. Kezdeti szótlanságukat kíváncsiságommal próbálom oldani, s amikor azt kérem, mutassák meg tudományukat, leülnek a varrógép mögé, s könnyed mozdulatokkal folytatják az érkezésemkor félbehagyott munkát. Büszkén mutatják ötletes munkáikat, melyek bármelyik áruház polcain megállnák a helyüket.
Mentoruk, Éva végtelenül büszke rájuk, hiszen egy hosszú, akadályokkal és nehézségekkel tarkított utat sikerült megtenniük. Együtt, egymás kezét fogva. Mert, ahogy Éva mondja, olyan ez, mint egy jó párkapcsolat. Csak úgy működik, ha mindkét fél hajlandó tanulni a másiktól, s a bajban kölcsönösen nyújtják egymás felé a kezüket, nem hagyva zuhanni a másikat. Beszélgetésünket a varroda előtti padon folytatjuk, ahol megtudom azt is, mi vezérli, s mi motiválja Évát, honnan indultak, hol tartanak most a vécsiekkel, s tapasztalatait hogyan szeretné átültetni most Gyöngyösre. Merthogy tennivaló bizony ott is akad. Nem is kevés!
Pár perc is elég ahhoz, hogy az ember lássa, igazi közösség jött itt létre, tele értékkel. Gyöngyösi vagy. Miért éppen Vécs?
2000 óta foglalkozom a gyöngyösi kistérség 24 településének vidékfejlesztésével, s igyekszem minden erőmmel ezek fejlődéséért, az ott élő emberek életminőségének javításáért tenni. Tanári végzettségem révén mindig is szerettem átadni a tudásomat másoknak, ezért évekkel ezelőtt elindítottam egy oktatási programot, melynek keretében hátrányos helyzetű embertársainknak adtunk lehetőséget arra, hogy számítógépes ismeretekre tehessenek szert. Vécs is szerepelt a programban, melyet olyan örömmel fogadtak a helyiek, hogy úgy döntöttünk, újabb foglalkozásokat szervezünk. Eleinte a nehéz helyzetben élő gyermekeket tanítgattam, közösen töltöttük a szabadidőt, kézműveskedtünk, s azon gondolkodtam, hogyan tudnám a szülőket is magam köré gyűjteni. Az asszonyokkal elkezdtünk délutánonként közösen főzni, de életvezetési klubot is létrehoztunk, lelki zarándoklatra mentünk, s elvittük őket olyan településekre, például Budapestre, ahová saját erejükből talán sohasem jutottak volna el. Ahogyan egyre több ajtó, s ezzel együtt a világ is kezdett kinyílni előttük, öröm volt látni, hogy az élet számos területén pozitív változást mutattak. Ekkor tudatosult benne, hogy nekem még dolgom van itt, s nemcsak egy foglalkozás erejéig kell maradnom.
És a varroda?
A markazi plébános, Csőke Gyuri atya régóta a lelki vezetőm. Neki köszönhetően ismerkedtem meg a Boldogasszony Iskolanővérekkel, s Paulina nővérrel, aki azt mondta, megtanítja az asszonyaimat varrni. A férjemmel, aki nemcsak a társam, hanem a példaképem és a mentorom is, úgy döntöttünk, a nyaralásra szánt pénzünkből inkább két ipari varrógépet vásárolunk. Eleinte csak asztalterítőket kezdtünk el varrni, majd egyre több termék született a lányok, asszonyok ügyes kezei alatt. Azóta pedig nincs megállás, ma már 11 fővel működünk, a termékeinket pedig az iskolanővérek segítségével Budapesten értékesítjük. Hiszek abban, hogy minden ember képes a fejlődésre, csak fel kell nyitni a szemüket, tudatosítani bennük, hogy miben tehetségesek, s megértetni velük azt is, hogy tenni akarással és szorgalommal a legnehezebb élethelyzetből is van kiút. Ha ez a felismerés megvan, onnantól kezdve már csak egy lépés, hogy legyen célja is.
Gondolom, ez nem megy egyik napról a másikra.
Nem bizony! Türelem, elfogadás, megértés és sok-sok órányi közös munka hozza meg a gyümölcsét. A varrodán kívül létrehoztunk egy fejlesztőközpontot is, ahol táncot tanítottunk a fiataloknak. Sohasem felejtem el azokat a gyerekeket, akik piszkos kézzel érkeztek, ha megittak egy üveg vizet, ott hajították el a palackot, ahol éppen úgy tartotta kedvük. Soha, senki nem mondta nekik, hogy ez így nincs rendjén. Senki nem nyújtotta feléjük a kézét, senki nem vette a fáradságot, hogy tanítsa őket. Mi megtettük, közel engedtük őket magunkhoz és az ő nyelvükön elkezdtük tanítani a rendet, a tisztaságot, az ápoltságot. S láss csodát, alig telt el pár nap, és a gyerekek tiszta cipőben, frissen mosott ruhában érkeztek a foglalkozásokra. S idővel az üvegek sem a földön, hanem a kukában landoltak. Elindultak a szocializáció útján, s ma már kulturáltan viselkednek. Nagy munka volt, de már ők kérik, hogy mutassam meg, mi a helyes, tanítsam és fejlesszem őket. Persze, nem állítom, hogy mindenkivel csodát lehet tenni. Én mindenki előtt kinyitom az ajtót, de egyszerre kell egymás felé elindulnunk, s aki nem nyújtja a kezét, annak nem tudom megígérni, hogy nem botlik el.
Beszéltünk már gyermekekről és nőkről. Mi a helyzet a férfiakkal?
Kemény dió egytől egyig! Őket a feleségeiken keresztül lehet megfogni. Az egyik asszonyom férje, hogy is mondjam, nem volt túl jó barátságban a munkával. A feleség azonban példát mutatott otthon azzal, hogy nap mint nap eljött hozzánk dolgozni. A férj egy idő után nem nézhette tétlenül, hogy az asszony tartja el a családot, így hát erőt vett magán és ő is munkába állt. Két éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik, s megbecsült tagja az egyik környékbeli gyárnak.
Nem titok, hogy önkormányzati képviselőként Gyöngyösön is szeretnéd kamatoztatni az elmúlt évek, évtizedek szakmai tapasztalatait. Melyek a legfontosabb megoldásra váró feladatok a Durándában vagy épp Harmadosztályon? Miben látod a fejlődés zálogát?
Aki elindul a szocializáció útján, képes lesz a munkaerőpiacon is helyt állni. Munkám során számtalanszor tapasztaltam már, ha emberként bánunk valakivel, célt adhatunk a legelesettebbek kezébe is. De ehhez ott kell lenni köztük, s nem egy íróasztal mögül kell szakanyagokat összeállítani és tapasztalat nélkül okoskodni. Fel kell mérni a hátrányos helyzetben élő embertársaink képességeit, erősségeit, majd tudatosítani bennük, miben jók. Be kell őket integrálni a foglalkoztatásba, s a közmunkát is úgy kell kialakítani, hogy az értéket teremtsen mindenki számára. A legnagyobb gond az, hogy a szakemberek nem mennek ki hozzájuk, nem nyújtják feléjük a kezüket. Harmadosztályon se játszótér, se közösségi tér, a Durándában nincsenek szociális helyek, fejlesztő programok, sok lakásba még a víz sincs bevezetve, s nem egy szoba-konyhás házba tucatnyian élnek. Vécsen például már sikerült elérnünk a tudatosságot a gyermekvállalás terén. Képesek a fejlődésre, nekünk, szakembereknek az a legfőbb feladatunk, hogy felvilágosítsuk őket, ha kell, megtanítsuk például a személyi higiéniát. Volt olyan család, akinek én mutattam meg, hogyan tegyenek rendet, hogyan mossák ki a ruháikat. Ehhez persze elengedhetetlen a párbeszéd.
Nehéz hivatás ez! Mi ad erőt a mindennapokban?
A hitem. Vallom, hogy nem élhetünk öncélúan ebben a világban, észre kell vennünk azokat, akik valamiben hiányt szenvednek. S ha sikerül egy emberen segíteni, akkor már jó esély van arra, hogy a változás nemcsak rá, hanem a körülötte élőkre is hatással lesz.
2019. szeptember 12.
Szöveg és fotó: Korepta Lilla
