Vincze Károlyné Izsmér néni elbeszélése alapján betekinthetünk az aratás hagyományos módjába, abba, hogyan is takarították be a búzát Váraszón.
A búza termesztése egész éves folyamat, így akinek több földje volt, már ősszel eltervezte, hogy melyik földbe milyen zöldségféle, illetve haszon- vagy takarmánynövény kerüljön. A talaj előkészítése után ősszel elvetették a búzát, amely a következő esztendőben az egész család kenyérszükségletének alapvető alapanyagául és az állatok élelméül szolgált. Termesztése nagy szakértelmet és odafigyelést igényelt, éppen ezért az idősebbek, akik már nem tudtak a földeken dolgozni, tanácsokkal látták el az aktívabb termelőket, családtagjaikat.
Egész télen felügyelték, szemmel tartották a vetés növekedését, ellenőrizték, hogy kikeltek-e a magok. Megnyugvást jelentett, ha hótakaró fedte a sarjadó növényt, hisz az megvédte a téli hidegtől.
Tavasszal, a hó elolvadása után is rendszeres volt a földeken való munka, a nagyobb rögök összetörése és a búzatisztítás, mely a gyomok kiirtását jelenti.
Nyáron, amikor a konyhakerti növények és a kukorica kapálása befejeződött a háztáji kertekben, megkezdődtek az aratás előkészületei. A nők maguk varrták vászonból az arató gangát, karszukát – kendervászonból készült szűkülő ingujj formájú, vékony lapos madzag megkötővel -, lábszárvédőt, hamvast – ami durva fonalból szőtt, kötény, illetve lepedő nagyságú vászon, amelyet részben mint kötényt, részben mint ponyvát használtak – és a kaszás tarisznyát.
A férfiak előkészítették az eszközöket: volt ott kasza, kaszaverő kalapács, üllő, tokmány (derékon hordott hosszúkás tok, melyben kést tartanak), fém, bőgő (nagyméretű gereblye, amivel marokszedés után összehúzták az elmaradt búzát, amit kaparéknak neveztek) és egyebek, melyek nélkülözhetetlenek voltak, ha netalán aratás közben megsérül a szerszám és helyben kell megjavítani.
Az aratás Péter-Pál napkor kezdődött. Ez az alkalom fontos egyházi esemény is a faluban, hiszen a váraszói templom védőszentjeinek ünnepe – azaz a falu búcsúja, melyet ma is ünneplnek.
Az aratók, miután ellátták a háziállatokat, hajnalban indultak szerszámokkal, ennivalóval, ivóvizes korsóval felszerelkezve. Étkezésre előre megfontolva hagytak füstölt húst, hiszen a nehéz munkához erőnlét szükséges, az aratóknak kijár a legfinomabb falat. A földekre érve munka előtt elmaradhatatlan volt a fohász: Isten, segíts! Jézus, segíts!
Három munkás alkotott egy csoportot. A kaszás kezdte a munkát, vágta a rendet. Őt egy asszony, a marokszedő követte tisztes távolságban a baleset elkerülése végett. Az ő feladata a levágott búza összeszedése volt sarló segítségével. A harmadik személy csinálta a kötelet. Ha arra alkalmas volt a búza, akkor abból, ha a szára azonban rövid volt vagy törékeny, otthonról hozott, előre elkészített, beáztatott rozsszalmából, zsúfból készült kötözőanyagot.
A marokszedő két markot keresztbe rakott a csomózónak, aki tudta, hogy a kalászokat befelé kell helyezni, hogy ezzel megóvja a széltől és az esőtől. Előfordult, hogy csapadékos időben hagyni kellett szikkadni, száradni kötözés előtt a terményt. A folyamat végét a bőgőzés, az elmaradt szálak összegyűjtése jelentette.
A csomók olykor napokig is kint maradtak a földeken, mert a hordás csak akkor kezdődhetett, amikor minden földön végeztek az aratással. Hordásig több gazda a jól belátható dombtetőkről felváltva őrizte a termést, minden portán felszerelkezve vízzel teli edényekkel az esetleges tűzkár elkerülése végett. A tűzoltók éjjel is ügyeletet tartottak, nehogy odavesszen a parasztok egész évi munkája és alapvető élelmének, a kenyérnek az alapanyaga.
Ezalatt kitakarították az udvart, hogy a szekerek meg tudjanak fordulni, helyet készítettek a kazlaknak. 2-3 gazda összefogva segítette egymást a behordásban.
Egy cséplő volt a faluban, az házról házra járt a gépével. A családtagok közreműködésével végezte a munkáját. Szükség volt egy etetőre, aki belerakta a gépbe a búzát és egy kévevágóra, aki vagdosta el a kötelet.
A termésnek minden részét felhasználták: a búzaszemek kenyérsütéshez és az állatok eledeléhez kellettek, a jobb szalmaszálat kukoricaszárral és lucernával keverve megetették a tehénnel, a töreket aljazónak használták az állatok téli melegedésére. A kotlóstyúkot is úgy ültették el a tojásokon, hogy a kiscsirke akkorra keljen ki, amikor vége az aratásnak, mert az udvarra hordott kazal alatt felnőttek, megerősödtek a csibék. Akinek nem volt földje, az részes aratást vagy cséplést vállat másnál, még a szomszédos településeken is részesedés fejében, így szerezve fejadagot.
2021. 06. 14.
Forrás/ fotó: Váraszó településkönyve
