Télen nem csak azért jó túrázni, mert ilyenkor nem csípnek úgy a szúnyogok, mint nyáron, hanem azért is, mert az erdőben a fák között sokkal messzebbre ellátni. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy magaslati pontról a hegyen ugyanaz a táj abban a ruhájában, amit ilyenkor visel, alkalmanként magával ragadóbb, mint a „csupazöld” a meleg évszakokban. Mi magunk azért mindig úgy szeretjük, ahogyan épp öltözteti a természet.
Január nyolcadikán reggel nyugat felé indultunk, mert régen jártunk már a Csörgő-pataknál. Úgy gondoltuk, ha már a patakot megnézzük téli ruhájában, megmásszuk a meredek ösvényeket is, és felmegyünk az Ágasvárig. A Mátra északnyugati részén található hegycsúcs nem csak a panorámájával, hanem a mindent körül ölelő néma csendjével is megköszönte, hogy elzarándokoltunk hozzá.
Mátrakeresztesről a „piros csík” jelzését követve, a víz hangja után indulva, a házakat magunk mögött hagyva hamar a rengetegben találtuk magunkat. Nyáron az árnyas erdő illata és hangulata az, ami hosszú időre marasztalja az arra járó vándort a vidám, hangos patak medrében. Bennünket ez alkalommal a januári hidegben a vízen keletkezett, csillogó, jeges tünemények látványa marasztalt.
Hó bár nem esett erre, ami fehér leplével takarta volna a tájat, a Csörgő medre számtalan jeges pompával varázsolt mégis igazi téli hangulatot utunkra. Megnéztük a víz felszínén elterülő jégvirágokat, a jégbe fagyott barna leveleket, és csendben, elbűvölve figyeltük, ahogy a kövek közt feltartóztatatlanul rohan réges-régen kőbe vájt útján ez az erdei víz, mely egy pillanatig sem lassít. A fagyos szegélyek közt pedig a páratlan fények és árnyak csak ilyenkor láthatóak, ahogy a Nap sugarai elérik az amúgy sűrű erdő mélyén csörgedező vizet. Nyáron mindez a hatalmas lobkorona alatt, árnyak közt bújik el a fenti fények elől.
Megtaláltuk a Borcsa-forrást is, bár arról nem akadtunk semmiféle írásra, hogy ki volt Borcsa, mit csinált, és miért neveztek el róla egy erdei forrást. Mindenesetre reméljük, hogy valamilyen szép története van, ha nem is tündérmesébe illő, de legalább tanulságos. Amíg Borcsa történetén töprengtünk, egy csapat biciklis surrant el mellettünk. A terep kiváló mountain bike-os adottságait szemmel láthatólag mindenki élvezte, s őket elnézve mi is elgondolkodtunk azon, hogy legközelebb ezt a fajta erdei kalandot érdemes lenne nekünk is kipróbálni arrafelé.
Úgy két kilométerrel kiindulópontunkat magunk mögött hagyva egy elágazáshoz értünk, ahol a piros kereszt jelzésén folytattuk tovább igencsak combosnak ígérkező ösvényen utunkat. Kerülővel talán nem lett volna meredek az út, de az efféle kihívások nem okozhatnak gondot, ha jó bakancs van a lábunkon, és a túrabot is kéznél. Arrafelé az erdő egyre nagyobb és egyre csendesebb lett. S ahogy kúsztunk a hegyen egyre magasabbra, úgy nyílt meg előttünk a fák közt jól látható szomszédos hegykoszorú. Leültünk csendben hallgatni a hallhatatlan némaságot, s merengeni a természet templomának végtelen nagyságán.
Aztán tovább indultunk, mert az Ágasvári turistaház már nem volt messze, s onnan pedig úticélunk sem. A turistaházhoz menet a fák felett felfedeztük a szomszédos csúcsok egyikén a működő hóágyúkat is, melyek javában szórták a fehér „talpalávalót” a lejtő oldalán. Bizonyára sokan már alig várják, hogy síléccel a lábukon nekidőljenek a gravitációnak, és gondtalanul lesuhanjanak a sípályán. Úgy tűnik, a szükséges hideg már nem várat magára tovább.
A turistaház melletti padon egy békésen szundikáló cicapár melegítette egymást. Beszélgetni próbáltunk velük, de úgy tűnt, hogy ebéd utáni szieszta idején értünk oda hozzájuk, ezért nem derült ki, milyen programjuk volt még aznap délutánra.
Nekivágtunk aztán az utolsó nagy magaslat legyőzésének, mely kb. 300 száz méter távolság volt csupán, de hozzávetőleg 90 méter szintkülönbséggel. Szóval felfelé menet kellőképp kimelegedtünk, és kicombosodtunk. Az utolsó pár métereken a sziklás ösvényen méterről méterre araszolva, kellő odafigyeléssel elértünk a magaslatra. Páratlan kilátás nyílt dél-délkelet irányában. A felhőkön át résnyi helyen bekandikáló napfény az égre és a földre is mennyei fényeket rajzolt.
Aztán pár méterrel még fentebb és még magasabban már Pásztó felé kémleltünk a messzibe. A Hasznosi víztározó is szépen kirajzolódott, bár némileg párás volt a levegő. Sorban számoltuk a környék falvait, s fejből, vagy némi térképről puskázással találgattuk, melyik pici település melyik lehet a sok lenti látnivaló közül.
Itt, a magaslaton találkoztunk Rocky kutyával is, aki jól öltözötten, és jó formában érkezett utánunk pár perccel a gazdájával, Péterrel a magasba. Kiderült, hogy Rocky egy kutyamenhelyen találkozott Péterrel, s úgy döntött, hogy szívesen költözne hozzá jó barátjaként. S mivel Péter is úgy gondolta, hogy hűséges négylábút visz otthonába, ezért hát haza már együtt mentek. A fehér tappancsos négylábú olyan jól nevelt, és szófogató volt, hogy szívesen pózolt is nekünk a magasban. A fotó kedvéért néhány másodpercre póráz nélkül, ami természetesen később visszakerült rá, ahogyan az erdőben illik a séta közben.
Visszafelé már együtt mentünk, történetesen Péter is ugyanazt a visszautat tervezte Mátrakeresztesre, mint mi, így kis csapatunk immáron Rockyval együtt, vidáman menetelt hegyen-völgyön-erdőn át. A zöld csíkkal jelölt úton elbandukoltunk addig a kilátóhelyig, ahonnan Nagybátony jól látszik, s elmajszoltunk némi csokit, s almát is. Közben jókat beszélgettünk, és néztük, ahogyan a lassan nyugovóra térni készülő nap festi a Mátra nyugati világát.
A zöld pötty jelzése volt, amit a folytatásban követtünk, miután az útelágazáshoz visszatértünk, amin a kilátóhelyhez elindultunk. Egyre nyúltak az árnyékok a fák között, egyre lentebb ereszkedtünk a hegyen. Rocky fáradhatatlanul rótta az erdei ösvényen a métereket, mi pedig a nyomában jártunk.
A visszaút mindig rövidebbnek tűnik, ez így volt most is. A Csörgő-patak medre felett lépkedtünk a meredek hegyoldalon a házak irányában. Messzire látszódtak odafentről a sziklafalak, amit reggel még érkezésünkkor csak az erdőből láttunk lent, a völgyben.
A falu szélén jártunk, amikor már egészen körülvett bennünket a szürkület. Pétertől és fehér tappancsos barátjától elköszöntünk, s megállapodtunk, ha legközelebb a környéken járunk, jelentkezünk majd nála, hátha kedvük lesz ismét egy erdei csatangoláshoz, ha már így összetalálkoztunk.
Hazafelé jól esett a meleg az autóban. Élményekkel eltelve, lélekben feltöltődve, ha picit el is fáradva, de örömmel pipáltuk ki január második szombatját képzeletbeli túranaptárunkban. Sapka, sál, kesztyű, meleg tea, alma, csoki, jókedv, és a sok szép látnivaló. Ezek elegendőek voltak Ágasvári túránkhoz, mely összességében 7 kilométert jelentett, és valamivel több, mint 380 méter szintkülönbség leküzdését. Újra visszamegyünk majd, s már most alig várjuk.
2022. 01. 09.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
