Az emlékszoba felavatása mellett az önkormányzat a Sirok község lakói életében nyújtott
aktív és önzetlen tevékenységéért, a hitélet lángjának megőrzéséért, az egyházi vagyon fenntartásáért, felújításáéért és fejlesztéséért végzett munkája elismeréséül posztumusz „Sirokért” kitüntető díjat adományozott Kislégi Nagy László (1911. 06. 19. – 1998. 09. 30.), néhai siroki plébános részére, aki 1953-tól szolgált a településen.
„Nagybátyám, Kislégi Nagy László 1911. június 19. -én született egy nyolcgyermekes egri család ötödik gyermekeként – írja bevezetőjében a napló közreadója, az egri Dr. Artner Oszkárné. – Egész életében pap szeretett volna lenni, vagy katona. Nagyapám, Kislégi Nagy Gusztáv ezredes, aki 1920 végén, több, mint hat év szibériai fogság után került haza, gyakran mondogatta neki, „Fiam, csak katonapap ne legyél! Vagy pap legyél, vagy katona, de ha tábori lelkész leszel, akkor se pap, se katona nem leszel igazán.”
Az élet azonban közbeszólt. Nagyszerű műszaki érzékkel és széleskörű természettudományos ismeretekkel rendelkezett, de a Jóisten hívása erősebb lehetett mindkettőnél, mert a ciszter gimnázium elvégzése után kispapnak jelentkezett az egri szemináriumba.
Már a papszentelés körülményei is különlegesek voltak: a szentelés előtti éjszakán perforált a vakbele, így, amíg évfolyamtársait szentelték, ő súlyos operáción esett át. Három hónapig tartó lábadozás után 1934. szeptember 22. -én a szeminárium kápolnájában szentelte pappá Kriston Endre püspök úr. Mintha az Úr gondolkozott volna, hogy már akkor magához szólítsa-e, vagy a későbbiekben nagyobb szüksége lesz ennek a fiatalembernek a szolgálatára. Úgy látszik, a Mindenható az utóbbi mellett döntött, hála legyen Neki érte. (haboruskeresoszolgalat.hu)
Papi életének állomása volt Jászdózsa, Jászfényszau, Kenderes, Pusztagyenda, Csány, Balmazújváros, Besenyszög, Törökszentmiklós, Tiszafüred, Diósgyőr-Vasgyár, (innen került tábori lelkészként a Don-kanyarba), 1950-től Egercsehi, majd 1953-tól Sirok.
1991-ben, 80 éves korában, megromlott látása és egészségi állapota miatt, a nyíregyházi papi otthon lakója lett, 1998. szeptember 30-án bekövetkezett haláláig. Egész élete maga volt a személyes példamutatás: szerény volt, kerülte a közéleti szereplést, a nyilvánosságot. Sok időt fordított imádkozásra, míg bírta, mindig térden állva, mert, mint mondta, akkor legnagyobb az ember, ha térden állva imádkozik, mert akkor Istennel beszélget.
Szép, de nehéz életének említésre méltó eseménye volt, hogy amikor 1984-ben az aranymiséjére készült – talán elsőként az országban – olyan márvány emléktáblát helyeztetett el a siroki katolikus templom falán, melyen emléket állított a II. világháború minden siroki áldozatának – felekezeti hovatartozás nélkül – így a községből elhurcolt zsidó családoknak is.
Megrendítően szép élmény volt számára, amikor az egyik zsidó család túlélő tagjától köszönő levelet kapott, mondván: „emberségből kitűnőre vizsgázott és büszke lehet rá az istenhívők népes tábora. Büszkék is vagyunk rá és adja Isten, hogy a mai, hamis eszményképeket harsogó világunkban ne menjünk el szó nélkül az ilyen, egész életüket Istennek és embertársainak szentelő élet mellett.”
Álljon itt egy megrendítő beszámoló Kislégi Nagy László Don-kanyari szolgálatáról:
“Életének egyik legnehezebb időszaka volt az 1942-1943-as év, amikor tábori lelkész főhadnagyként a Don-kanyarban szolgált, ahol a visszavonulásnál 250 embert tudott maga köré gyűjteni és hazasegíteni a szinte biztos halálból. Ezért később megkapta a Tűzkereszt II. és a Signum Laudis kitüntetést.
A Don-kanyari áttörésnél és visszavonulásnál tintaceruzával írott eredeti feljegyzéseit nehéz körülmények között néha mínusz 35-45 fokos hidegben egy ló, vagy szán oldalához bújva írta, 1942 december 30-tól 1943 május 2.-ig.
Nagyon megrendítette a magyar katonák és zsidó munkaszolgálatosok nehéz sorsa. A visszavonulás során átélt eseményekről haláláig nem tudott elérzékenyülés nélkül beszélni. Gyakran elkeserítette a felsőbb vezetés részéről tapasztalt magukra hagyatottság. Ezek a feljegyzések akkor és ott, a helyszínen készültek, elkerülve a „megszépítő múlt” tompítását és hűen tükrözi a katonák érzéseit.
Első feljegyzései hivatásából adódó tevékenységeinek bejegyzései: misék vonaton, kórházi betegszobában, a busenki tüzérség bunkerében, beteglátogatások, beszélgetések sebesültekkel, kórházlátogatás, vizit, segédkezés a műtéteknél, halottak temetése. (I.3.)
Közben az oroszok nagy támadásra készültek és Uriwnál át is törték a védelmi vonalat. (I.13., 14., 15.)
Teljes volt a bizonytalanság minden felé ágyúdörgés, géppuskaropogás, menekülés úttalan utakon éhezve, álmatlanul, sebesülten a nagy hidegben. Akik lemaradtak fogságba kerültek. Falvakban kerestek szállást, menedéket, de sehol sem érezhették magukat biztonságban (I.29., I.31., II. 1., II.2., II.4.) A partizánoktól is tartaniuk kellett, mert orvul támadták csapataikat (II.7., II.8, II.22.)
Élelmezésük napi egy kanál köles és tea volt lapulevélből (II.9., II.14.) Többen összeestek a gyengeségtől, nagyon vágytak már haza. Létszámuk jelentősen megfogyatkozott, a 180 főről 51-re csökkent március elsejére. Fájt nekik az, hogy mennyire kiszolgáltatottak voltak és nem törődtek velük. (III.5.) Tetvesek is voltak, csak abban bíztak, hogy március 25-re Gyümölcsoltó Boldogasszony Ünnepére hazajöhetnek.
Március 27.-én ünnepi misén emlékeztek meg a Don melletti harcokban elesett bajtársaikról (III.26., III.27.) Közben miséket és beszédeket mondott a plébános úr, melyek egy részén a polgári lakosok is szép számmal vettek részt (IV.2.)
Egy tiszti gyűlésen végre bejelentették, hogy haza fognak menni, de a 35 éven aluliakból 140 embert itt kell hagyni (IV.6.) Az örömhír mellett ezt nagy szomorúsággal kellett tudomásul venniük, sokan sírtak.
Ugyancsak egy tiszti gyűlésen parancsban közölték, hogy hazatérve senki sem beszélhet az itt történtekről. (IV.10.)
Közben folytak az előkészületek, gondolatban már mindenki otthon érezte magát, aggódva szeretteikért. Senki semmit sem vihetett haza. Folyt a szomorú búcsúzkodás a visszatartottaktól (IV.13., IV. 14)
A vagonizálás késik, komoly partizántámadások várhatóak, de fegyvereik már nincsenek, mert át kellett adniuk a visszatartottaknak, így teljesen kiszolgáltatottak lettek. (IV.15.)
Istentiszteletek már csak húsvét után voltak kellékek hiányában. (IV.23., IV.24.)
A régen várva várt nap május 2.-án érkezett el. A fertőtlenítés és bevagonizálás után a szerelvényük fél kettőkor indult el Miskolc felé. (V.1.)
Az 1943. május 2.-át követő eseményeket, beleértve a hazautazást, a kedves miskolci fogadtatást és az azt követő napok történéseit – nagybátyám elbeszélése alapján – a Vigilia c. folyóirat 1995/10. számában olvashatjuk, mert ezekről napló feljegyzés már nem készült. (Dr. Artner Oszkárné)
Kislégi Nagy László Sirokban maradandót alkotott, a legnehezebb időszakban is fenntartotta Sirokban a hitet. Íme siroki öröksége:
1958: A siroki templom rendbetétele volt a fő célja. Festés, padok készíttetése Pálinkás Lászlóval, amelyek a mai napig megtalálhatók a templomban.
1960: Templom harang öntése, amit az érsek megszentelt
1963: Új parókia építése
1971: Kántorszolgálati lakás építése
1984: II. világháborúban elesett minden siroki áldozatnak
emléktáblát állítatott
1984: Aranymise az 50 éves plébánosi szolgálatáért a községi
templomban
2023. 08. 21.
