A világ harmadik legmagasabb hegyére, a Nepál és India határán található, 8586 méterig nyúló Kancsendzöngára 2013 tavaszán indult útnak Erőss Zsolt társaságában Kiss Péter, a fiatal gyöngyösi hegymászó. Május 20-án mindketten feljutottak a csúcsra, ám a visszafelé vezető úton megszakadt velük a kapcsolat. Egy ország figyelte lélegzetvisszafojtva a híreket, s várta a csodát, ám pár napon belül biztossá vált, hogy nincs remény. Kiss Péter édesapja fia elvesztésének 10. évfordulóján, pár héttel ezelőtt expedícióra indult a Kancsendzönga 5500 méteren lévő alaptáborába, hogy – ahogyan ő fogalmaz – érezze fia közelségét, s lássa azt a helyet, ahol örök nyugalomra lelt.
Idősebb Kiss Péter a fiával, Attilával vágott neki a fizikailag és lelkileg is megterhelő útnak. A Kiss Péter-emléktúrán pontosan azon az útvonalon zarándokoltak, melyen egy évtizede a fiatalon elhunyt hegymászó is haladt élete legnagyobb kalandja és kihívása felé. Idősebb Kiss Péter megosztotta portálunkkal az emléktúra részleteit, ám előtte felidézte fia gyermek- és fiatalkorát, s elmesélte, mi vonzotta Pétert a hegymászás felé.
„Peti már kisbabaként is hihetetlenül eleven volt, alig múlt 6 hónapos, amikor lábra állt, 10 hónaposan pedig szaladgált a szobában. Már akkor láttuk, hogy a mozgás a lételeme lesz. Ahogyan cseperedett, sokat kirándultunk Mátrafüreden, nem győztük tartani vele a lépést, de ha néha elfáradt, akkor mindig a karjaimba vettem és úgy vittem hazafelé” – meséli az emlékeket az édesapa.
Azt mondja, Peti már általános iskolás korában önállóan járt teljesítménytúrákra. 16 évesen kétszer is elnyerte az Év teljesítménytúrázója címet felnőtt kategóriában. „Volt olyan év, hogy 5 ezer km-t ment, hihetetlenül sok energiával bírt, megállíthatatlan és fáradhatatlan volt. Eleinte csak a környéken túrázott,
idővel azonban már nem volt Magyarországnak olyan szeglete, amit ő ne járt volna be.
Ekkor kezdett külföldön is kihívásokat keresni. Folyamatosan képezte magát, tanult, s olyan gyorsan haladt a ranglétrán, hogy még a tanárai is csodálattal néztek rá” – mondja Péter.
A túrázás mellé idővel egy új szerelem is szegődött, a fiatal sportoló a barlangászatban is kivívta a szakemberek és a társai tiszteletét, szeretetét is.
Megfontolt, óriási tudású, higgadt mászó volt – mondják barátai a mai napig, egy olyan ember, akire mindig, mindenki számíthatott.
Az édesapja azt meséli, mindkét területen vannak olyan eredményei a fiának, amelyeket a mai napig senki sem volt képes utána csinálni.
„Vannak olyan barlangrészek a világban, amiket ő fedezett fel, így az ő nevét őrzik. Szeretett a mélyben lenni is, de a hegyen volt igazán boldog. Bejárta az Alpokat is, melynek minden 4000 méter feletti csúcsát megmászta, összesen nyolcvankettőt. Ő volt az első magyar, akinek ez sikerült. Van olyan hegymászó, aki egész életében ennek csak a töredékére képes, de ő szó szerint zabálta a csúcsokat” – fogalmaz a büszke édesapa. Hozzáteszi, Petinek egy idő után az okozta a legnagyobb gondot, hogy nem volt kivel a magasba indulnia, nem sokan vállalkoztak ugyanis azokra a kihívásokra, amit a fiatal reménység maga elé tűzött. A Tátra főgerincét például egyedül ő mászta meg a magyarok közül úgy, hogy nem volt társa.
Péter azt mondja, fia példaképként tekintett Erőss Zsoltra, ezért különösen boldog volt, amikor a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat egyik alapítója, Kollár Lajos felkérte, hogy tartson Erőss Zsolttal a Kancsendzöngára.
„2013. május 20-a ünnepeként kezdett bevésődni a magyar hegymászás történetébe, hiszen Zsolt és Péter aznap – nepáli idő szerint 18 órakor, egy 24 órás nagyon kemény út után – elérte a 8586 méter magas csúcsot. Két nappal később azonban már az aggodalom váltotta fel az örömöt, ugyanis a lefelé ereszkedés során megszakadt velük a kapcsolat. Május 24-én pedig jött a hír, nincs remény a megmentésükre” – mondja elcsukló hangon Péter édesapja. Hozzáteszi, százszor, ezerszer átgondolták a szakemberekkel, vajon mi történhetett.
„A csúcson készült fotón polár pulóverben volt Péter, ez azt jelenti, hogy pár száz méterrel lentebb levette a kabátját és lerakta a táskáját, mert gyönyörű, napsütéses idő volt. A halála után készült képen azonban kabátban volt, innen tudjuk, hogy a csúcstámadás után visszatért arra a pontra, ahol a holmijait hagyta, s fel is öltözött. Valószínűleg akkor szólhattak neki rádión, hogy Zsolt, méterekkel feljebb rosszul van és nem tud tovább menni. A rádióbeszélgetésen hallani, ahogyan Zsolt azt mondja, ha csak megmozdul, 200-ra ugrik a pulzusa. Sokan mondják azóta, hogy Peti azért ment vissza, mert barlangász is volt, s ők sohasem hagyják hátra a társukat. De én
biztos vagyok abban, hogy mérlegelt, mielőtt visszaindult Zsolthoz, érezhetett magában annyi erőt, hogy segítsen.
Azt hangsúlyozni kell, hogy a segítség ilyenkor azt jelenti, hogy megitatja, megmasszírozza a lábát, a kezét. Amikor odaért, bejelentkeztek a rádión, akkor még mindenki hitt abban, hogy le tudnak jönni. Peti utolsó szavai így hangoztak: „Itt vagyok, masszírozom, indulunk le.” Aztán Péter elindult lefelé, s hogy utána mi történhetett, nem tudni. Lehet, hogy rácsatolt egy régi, jeges kötélre, ami sérült volt és nem bírta a súlyát. De egészségügyi probléma is állhat a háttérben. 36 órát töltött 8000 méteres magasságban, ezért agyödéma, tüdőödéma is kialakulhatott nála. Mint mindenki, így Peti is úgy készült, hogy hazajön, de a hegyen lelt örök nyugalomra.”
Péter azt mondja, fia elvesztése után elhatározta, hogy egyszer végigjárja az útvonal egy részét, s tavaly érezte úgy, hogy lelkileg és fizikailag is készen áll az expedícióra. Egy éven át tervezték, szervezték az utat, s idén, fia halálának 10. évfordulóján másik fia, Attila társaságában indult útnak a Kancsendzönga 5500 méteren lévő alaptábora felé. Az út szervezésében egy cég, s annak alapítója, Sarhan Omar is támogatta őket. A csapat április 8-án indult a több héten át tartó expedícióra, mely komoly kihívásokat tartogatott Péterék számára.
„Hazánkban több helyen, például Kékestetőn is állítottunk Petinek egy emléktáblát, de mindig azt éreztem, hogy szeretnék a közelében lenni.
A hegy felé vezető több hetes utunk során több helyszínen is megálltunk, többek közt egy kis kápolnánál, ahol tábla őrzi Zsolt és Peti emlékét, s ahol egy magyar és székely zászlóval átfont koszorút mi is elhelyeztünk.
Az utunk során rengeteg emberrel találkoztunk, hegymászókkal, akik tisztelettel beszéltek a fiamról és Zsoltról.
Az egyik legmeghatóbb pillanat pedig az volt, amikor egy kínai hegymászó hölgy – aki csúcstámadásra készült a Kancsendzöngára – megkérdezte, szeretnék-e felküldeni vele valamit a csúcsra. Én pedig írtam a fiamnak egy levelet, s hiszem, hogy eljut hozzá”
– mondja Péter halkan.
Id. Kiss Péterék útját olykor szélsőséges időjárás tarkította, az alaptáborba indulás előtti éjszaka 15 cm hó esett, így kétséges volt, reggel el tudnak-e indulni céljuk felé. „Egész éjjel nem aludtam, féltem, hogy nem tud majd felszállni a helikopter, s nem jutunk el az alaptáborba. De reggel, amikor kiléptem a sátorból, szikrázó napsütés és kék ég fogadott, csodálatos idő volt. Gépre szálltunk, és elindultunk a fiam felé. Az alaptáborba érve olyan látvány tárult elénk, melyet lehetetlen szavakba önteni. Csak álltunk egymással szemben, Attila fiam, én és velünk szemben a Kancsendzönga. Körülöttünk pedig a végtelen hó, s olyan csönd, amit soha életemben nem tapasztaltam még.
Minden kisimult, minden nyugodt volt, s csak azt éreztem, hogy megérkeztem, végre a fiam közelében lehetek.
A távolban láttam a csúcsot és azt a helyet is, ahol a fiam örök nyugalomra tért.
Addig a pillanatig nem hittem a megfoghatatlan dolgokban, de
akkor, ott éreztem a fiamat, és tudtam, hogy lát minket”
– mondja Péter.
Hozzáteszi, a Kancsendzönga magába zárta a fiát, de Nepál megajándékozta valamivel, amire ő maga sem számított. „Az ottani és a mi európai életszínvonalunk közt óriási a különbség, mégis, azt kell, hogy mondjam, nekik jóval több kincsük van, mint nekünk. A legszerényebb körülmények közt élők is elégedettek, segítőkészek egymással és másokkal. Látszólag semmijük nincs, mégis, mindenük megvan, ami kell: szeretet, kedvesség, mosoly. Boldogságban élik az életüket, és élményeket gyűjtenek a vagyontárgyak helyett. Örökre hálás leszek nekik, mert megmutatták, hogyan lehet a legnehezebb helyzetben is érteni az élet igazi értelmét. Többet kaptam ezen az expedíción, mint amit reméltem, és hiszem, sőt, tudom, hogy ez az ajándék Petitől érkezett!”
2023. május 23.
Korepta Lilla
Fotó: beküldött
