Előző túrabeszámolónkat (elolvasható IDE bökve) ott fejeztük be, hogy a Három-kőre vezető körtúránk végén, kiváló vacsoránk elfogyasztása után leheveredtünk a Bánkúti turistaház kényelmébe pihenni.A fáradtság ellenére úgy gondoltuk, meg kellene nézni a naplementét a közeli Petőfi-kilátóból, és ha már a naplementén is túl vagyunk, talán meg is kellene várni a csillagokat, ahogy a fejünk fölé költöznek. Úgy gondoltuk, látunk majd valami szépet aznap éjjel – akár hullócsillagot is.
Így aztán valamikor este 7 és 8 óra között elindultunk a turistaháztól a Petőfi-kilátó felé, bátran, mint aki nem fél senkitől és semmitől. A hegycsúcsra érve a kilátó lábánál már igencsak erős szél fújt, és odalentről gyanakvó szemekkel tekintgettünk fel a lélekvesztőnek is beillő fémszerkezetre. Mert a kilátó bár stabil, és bátraknak biztonsággal járható, annak tervezői és építői ezelőtt sok évtizeddel bizonyosan nem gondoltak arra, hogy vannak és lesznek olyan természetjárók, akik nem föltétlen szeretnek olyan kilátókra felkúszni, ahol a legfelső szintre vezető létra a kilátóból kifelé dőlő irányba, a “semmi” közepén függeszkedik. Mi magunk azok közé tartozunk, akiket a tériszony valahogyan mindig elkíséri az ilyen helyekre.
S ha a tériszony nem lett volna elég az első szintre érve, a lombkorona magasságában már olyan szél fújt, hogy kétszeri fölkapaszkodás után sem volt lelki tartás bennünk a kilátó tetejére felkúszni a szűk járaton, s az oda vezető métereken ég és föld között a semmivel farkasszemet nézni…
Bízunk benne, ha egyszer ezt az építményt felújítják, figyelembe veszik az efféle fóbiákat is, és némileg stabilabb érzetet nyújtó, zártabb feljárattal rendelkező, kevésbé “kiképzőtáboros” jellegű alkalmatossággal teszik lehetővé a legfelső szintre való feljutást. Hiába biztonságos a fémszerkezet, a kapaszkodók, ha semmiféle biztonságérzetet nem nyújt fölfelé úton.
A folytatásban a fejünk fölé felhők gyülekeztek, a csillagos éjszakának reménye sem volt, szomorúan elindultunk hát visszafelé szállásunkra az akkorra már teljesen besötétedett, széltől zúgó erdőn át.
Éjszaka fél háromkor aztán “hátha sikerül” alapon kikukucskáltunk a szabad ég alá, és meglepetés várt bennünket: tiszta, szinte felhőtlen égbolt, csodálatos fényekkel. Hamar felöltöztünk, és szedtük a lábunkat fotófelszerelésünkkel együtt a parkolóba.
Akkorra már a szemünk is megszokta az éjjeli fényviszonyokat, és élveztük a pompás látványt, amit a fényszennyezéstől igen jól elszigetelt hely nyújtott. Az égbolt magával ragadóan szép, és nyugodt volt, a végtelen csillagtenger szépséges látványába a néma csendes éjszakában mi magunk is beleborzongtunk.
Egy órát töltöttünk odakint, játszottunk a fejlámpa fényeivel, forgattuk a kamerát az állványon, kerestük az égbolt fényes csodáit. Jó móka volt, amit az is jelez, hogy a kezdeti hatalmas álmosság után egészen felébredtünk, és nagy, kikerekedett szemekkel bámultuk a fenti világot, kisgyerek módjára, felszegett fejjel, magunk mellé leengedett karokkal. Csak az érti ezt igazán, aki érzett már ilyet.
A fotózás végeztével lebaktattunk szállásunkra, onnan már látszott, hogy a távolban világosodik az ég alja. Reggel hét órakor ébresztő, ki az ágyból, zuhany, aztán irány a nyolc órára rendelt mennyei reggeli.
A turistaház kínálatában szereplő “Kéktúrázók reggelije” volt választásunk, ami tojásrántotta, sült virsli, friss paprika, paradicsom és uborka volt. A hosszúra nyúlt éjszaka után az életenergiát hozta számunkra ez a laktató finomság, s ha ez nem lett volna elég, a habos kakaó megkoronázta álmos reggelünket.
Bepakolás után Ómassa felé vettük az irányt, ahol tájékozódás jellegű látogatást tettünk csak, jövőbeli terveinket szövögetve, majd útra keltünk a Látó-kövek felé. Hamar megtaláltuk az út mellett a parkolót, ahonnan könnyedén megközelíthető a hatalmas szikla, melyre felmászva festői panoráma tárul elénk.
Ottjártunkkor a légköri viszonyok nem voltak kegyesek hozzánk, mert az előző napi túrán tapasztalható, mindent beborító pára körülvett bennünket ott is, és a tájra erősen rátelepedett. Mégis a pára alatt előtűnő kontrasztok, a távoli dombok és hegyek sziluettjei olyan mesés látványt nyújtottak, hogy kár lett volna kihagyni az élményt.
Miután szemeink kellőképp jól laktak, kicsit lógó fejjel, de élményekkel gazdagon vissza indultunk a civilizációba, és magunk mögött hagytuk a mesés rengeteget a Bükk tetejéről, és északi határáról.
Amikor az erdőjárót ennyi élmény éri a túrája során, belül szinte minden megváltozik. Az erdő világa, a velünk együtt hazatérő emlékek és érzések a részünkké válnak, és valahányszor elővesszük az ott készült fotókat, filmszerűen peregnek az út eseményei előttünk. A képeket látva lelkünk szárnyra kel, és ismét ott találjuk magunkat a természet templomában.
Halljuk a fák hangját a lengedező szélben, a patak csobogását, az árnyas erdő csendjét. A kilátópontokról madár módjára elrugaszkodunk, s mint a levegő urai, átrepülünk az alattunk elterülő táj felett. Sorra vesszük azokat a helyeket, ahol meg-megálltunk, megpihentünk, és elcsendesedtünk pár percre.
Túrabeszámolónk befejezéséül szeretnénk megköszönni a Bánkúti turistaházból Szlifka Juditnak és kollégáinak a remek szállást, az asztalunkra varázsolt csodálatos étkeket, és a tiszta környezetet, amivel vendégül láttak bennünket. Amint lehet, mindenképp visszamegyünk – és ez nem holmi fenyegetés…
2023.08.25.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
