Díjazták a legjobb túrázók egész éves teljesítményét a közelmúltban. A gyöngyösi Kolping Házban megtartott rendezvényen harmadik helyezett lett Tóth Szabolcs. Őt kérdeztük a megmérettetésről, a megtett kilométerekről és az ehhez kellő elszántságról.
Miként sikerült elérni ezt a kiváló eredményt?
A Hérics Természetjáró és Turisztikai Sportegyesület indította a díjat, azon belül „A Mátra túrázója” elismerést kaptam meg, összetettben pedig a harmadik lettem. Három kategóriában osztanak díjakat, ezek függnek a megtett kilométertől, szintemelkedéstől, valamint van egy negyedik, úgymond összetett kategória. Én ebben lettem a harmadik.
Hogyan?
Igazából a maximumot szerettem volna megcsinálni, tehát minden, a versenyben szereplő túrát maximális távon, de végül 99 százalékos lett a teljesítményem. Nem mentség, de hiába, hogy még soha egyetlen versenyt sem adtam fel, most viszont egy térdszalag-húzódás olyan komoly és fájdalmas volt, hogy az egyik körversenyt – bár 24 körösre terveztem – végül 12 körösen fejeztem be, tehát a felét csináltam meg. Az ecsédi Takács Attila csinált 100 százalékot, illetve az egri Juhász Istvánnak bár eggyel kevesebb túrája volt, de km-ben jobban teljesített, ők kerültek elém.
Az adatok magukért beszélnek: mennyi időt, energiát kell erre szánni?
Na igen, ez az, amiből nincs mindig elegendő. Mármint legalábbis a felkészülésre. Az edzést komolyabban kellene vennem. Persze valahol adottság kérdése is, hogy kitartó vagyok, és azt szeretem, ha valami nehéz. A mátrai túrákat is akkor élvezem igazán, ha sok a hó, a jég, vagy a sár, ami nehezíti a körülményeket. 20-30 km-es túrákra már nem megyek, vagy ha mégis, akkor ezeket végigfutom. A 100 fölöttiek a kedvenceim, de azért lehetőség szerint ezeken is futok.
Sokan pedig el sem mernek indulni, mert attól félnek, hogy nem érnek a túra végéig.
Az emberek java része a rövid távokat sem vállalja be, mert félnek kilépni a komfortzónából. Jön a „nyavalygás”, hajlamosak inkább megállni, pedig tűrni kell a nehezedő körülményeket, elszántság kell és akkor nem lesz probléma. Sokan félnek az egészségügyi következményektől, pedig egy alapvetően jó állapotú átlagember ettől csak erősebb lesz. Például a 160 km-es Vadrózsa-túrán kétszer is elvert az eső, felázott a talpunk, sokan feladták, de többen a fájdalommal együtt is mentünk tovább. Persze ennek a szépségét nem igazán lehet elmesélni, át kell élni, ott kell lenni. Extrém szintű túrázók kevesen vagyunk, de akiket ismerek, összetartó, jó emberek, nincsenek köztünk rosszakarók, a másikat lenézők – ezt külön szeretem ebben a műfajban. A rövidebb távokon is jó társaság jön össze, úgyhogy már csak ezért is bíztatok mindenkit, hogy mozogjon, a sok tévhit ellenére tehát a legfontosabb, egy átlagembernek nem lesz tőle baja, csak erősödik.
Valahol azért mégiscsak szenvedés…
Szenvedés. Sőt, sokszor annyira rossz, hogy már jó – ahogy mondani szoktuk. De épp ezért csináljuk. Fáradtan, álmosan, megállás nélkül, éjszaka is – ha elindultál, nincs megállás. Jönnek a holtpontok, amiken át kell lendülni. Amikor ezeket az akadályokat sikerrel veszed, ettől válik széppé. Nem igazán lehet ezt elmagyarázni, de nagyszerű személyiségfejlődés. Biztos nem véletlen, hogy a legtöbben a 40-es korosztályt képviseljük az extrém túrázók körében, bár vannak fiatalabbak és idősebbek is. Érdekes látni, hogy azért egy adott korban érik meg erre az ember – már azon kevesek közül, akik egyébként köztünk vannak.
2019. január 18.
Szerző: Bodnár Ádám
Fotó: beküldött
