Nincs két hónapja, hogy fenekestül felfordult mindannyiunk élete, kinek kevésbé, kinek jobban. Névnapok, születésnapok, évfordulók ünneplése rendeződött más módba. Van egy nap, ami mindannyiunk számára kiemelten fontos, és ez az Anyák napja.
Május első vasárnapja. Ilyenkor megszoktuk, mint oly sok más alkalommal az év során, hogy elöntenek bennünket a reklámok, köttessünk álomszép csokrot, ajándékozzunk csokoládét, könyvet. Talán most van itt az idő, hogy valóban megéljük a napot, hiszen többségünk nem találkozhat az Anyukájával személyesen, vagy ha azon szerencsések közé tartozik, hogy mégis, akkor sincs ölelés, puszi, csak a most leküzdhetetlennek tűnő másfél méteres távolság.
Ahogyan múlnak az évek, mindannyiunknak átalakul szüleinkhez való viszonya, az Anyu, Anya, Mami azonban mindig más, több. A ma kényszerű távolságában gondoljunk csak bele, jó esetben több évtizedre visszanyúló kapcsolatunkra. Megvívtuk csatáinkat fiatalon és hevesen, lázadtunk, hátat fordítottunk, duzzogtunk, majd szép lassan lehiggadtunk. Elvégeztük iskoláinkat, önálló keresők lettünk, párt találtunk magunknak, mindennapi apró harcainkat már nem velük vívtuk. Inkább önigazolásért jártunk hozzájuk, hogy nekünk legyen igazunk a másikkal, a másik szüleivel, a főnökkel, néha az egész világgal szemben. S ha nem kaptuk meg, persze duzzogtunk megint, de már nem az ifjonti hirtelenséggel, inkább a felnőtti, mindenkinél mindent jobban tudunk érzésével. Hiszen pályánkat kezdtük, hittük, a világon hivatottak vagyunk valamire, de útközben összekarcolódtunk, kisebb-nagyobb tüskéket szereztünk, néha talán még össze is törtük magunkat. De azért jó volt, hogy lehetett hol dühöngeni, igazunkat keresni.
S lassan azt vettük észre, már nem is szülőkként kezeljük őket, hanem gyerekként. Elszámoltatjuk őket idejükkel, elfoglaltságukkal. Hogy néha sikítani szeretnénk nyugdíjas szüleink „nem érek rá, ezer dolgom van” kijelentéseitől. Közben persze segítenek, ahol tudnak, de az évek számának szaporodásával mindannyiunknak egyre mélyebb beidegződései lettek. Vagyis rigolyáink. Mit hová teszünk, hogy főzünk, vasalunk, mit vásárolunk. S közben időről időre eszünkbe jut, vajon meddig lesznek velünk? S eljön a pillanat, amikor mindennapi harcainkat feladjuk, visszavonulunk állásaink mögé.
Keressük a közös pillanatokat, legyen egy délutáni kávé, közös bevásárlás, kellemes színházi este, őszi kirándulás. Már nem vitatkozunk, legalábbis megpróbáljuk. Szeretnénk a ránk szabott időt melegséggel megtölteni, amiből majd később meríthetünk, amire később emlékezhetünk. De közben néha egymás idegeire megyünk, apróságokon vitatkozunk, a legrosszabb napunkon omlik fejünkre a számukra fontosnak ítélt problémák halmaza, kialvatlanul és fáradtan hallgatjuk végig sokadjára ugyanazokat a több évtizedes történeteket. És persze megint úgy érezzük, nem figyelnek ránk, nem hallgatnak meg bennünket. Aztán napokig ülünk magunkba roskadtan, lelkiismeretfurdallástól gyötörten, hogy nem tartottuk be az önmagunk számára tett ígéretünket, ingerültek és barátságtalanok voltunk. De több évtizeddel a hátunk mögött ugyanúgy vágyunk ölelésükre, simogatásukra, arra, hogy megfogják a kezünket, hogy érezzük, számukra mi vagyunk a legfontosabbak.
Tudunk még egyáltalán őszintén ölelni, gyermeki módon odabújni hozzájuk, elsírni bánatunkat, örömünket? Tudjunk, merjünk, mert ezek a pillanatok kísérhetnek később tovább bennünket az úton! Akkor, amikor egyedül leszünk. S közben gondoljunk arra, ha úgy érezzük, nekünk fájó hiányunk van, elvarratlan beszélgetések, ki nem mondott bánatok, akkor ne kövessük el ugyanazokat a hibákat saját gyerekeinkkel szemben. A legszebb boldogság, ha több generáció ünnepelheti az Anyák napját, dédi, nagymama, anya és gyerekek.
Akinek megadatott a saját gyermek, aki maga is anya lehet, ajándékot kapott a sorstól. Velem együtt sokan vannak, akik évtizedes küzdelem után sem lehettek anyák. Azt szoktam mondani, akik végigmentek ezen a fizikailag és lelkileg is fájdalmas úton, ők is anyák. Akkor is, ha soha nem érezhették egy gyermek első mozdulását, ha nem tarthatták őt karjukban. Erre is gondoljunk Anyák napján, gondoljanak mindazok, akik még köszönthetik édesanyjukat. Hiszen ha ők nem is, de aki már átélt veszteséget, tudja, nincs annál kegyetlenebb, mint egy gyermeket, az anyaságot elveszíteni. Akkor is, ha csak reményeinkben élt.
Szeretetteljes Anyák napját!
Dsida Jenő: Hálaadás
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
2020. május 3.
Kápolnai Nagy Ágnes
Fotó: Kékes Online
