Bélapátfalván, a Bél-kői tanösvényen minden évszakban, de tavaszias, napsütéses időben különösen jó sétálni. Az útvonalon megtett távolság kevésbé, de a szintkülönbség alaposan megdolgoztatja a túrázó lábait, és senki nem fázik már pár száz méter megtétele után az Apátságtól fölfelé indulva.
Nyári melegben inkább az árnyékot, és a hűs erdei lombokat keressük, de a mostani időjárás kifejezetten a Bél-kői tanösvényre csalogatott bennünket. A magaslatokra más irányból is fel lehet jutni, mi az útjelzés mentén vágtunk neki a kalandnak. Már finoman illatozik az erdő, sokfelé a barkarügyek borítják az ágakat, egy-egy kilátóponton megállva pedig napfürdőzhetünk kedvünkre mi is, ahogyan a rejtekükből előbújó gyíkok teszik.
A táj még kopár, az erdők föntről is egyszínűek ilyenkor, de a cinegék és a citromsárga lepkék ruházatának színe megtöri ezt az egyszínűséget, ha alaposan megnézzük a bennünket körbevevő fákat és észrevesszük őket időben. Lencsevégre kapni nem tudtunk közülük egyet sem, de helyettük most megfestette a fényképeinket az a kontraszt, amit az egykori bánya zord szürkesége, és a területet teljesen visszahódítani készülő növényvilág rajzolt elénk. Érdemes a jól ismert helyeket újra és újra felfedezni, mert ahogyan sosem kel fel a Nap ugyanúgy, mint az előző reggelen, a természet sem fogja sohasem ugyanazt az arcát mutatni nekünk, akárhányszor vágunk neki utunknak.
2021. február 27.
Gyetvai Péter
