Ebben az évben szerzett ivádi élményeink jó okot szolgáltatnak arra, hogy újabbakkal gazdagítsuk őket. Kora tavasszal és nyáron már kalandoztunk azon a vidéken, így az ősz sem maradhatott ki a sorból. Látni akartuk a tájat a Táltos szikláról. Meg akartuk nézni, miféle színeket láthattak a régi varázslók október táján akkor, amikor még övék volt e vidék.
Mielőtt Ivádra értünk volna, Pétervásárán, a pékségben beszereztük a reggelinket és örömmel nyugtáztuk, hogy ott állandó az udvarias kiszolgálás, és figyelmesek az eladók. Az álmos őszi reggelen, miután ki-ki a péksüti mellé vásárolt kávéját, cappuccínóját megitta, autóval hamar Ivádra értünk.
Alig vártuk, hogy a túracipő felhúzása után a már ismerős utcákat a nyakunkba vegyük, s az ismerős utcákon át a falu szélén ismét megnézzük a patakot, ahol máris elkezdtük kedvenc, ivádi patakparton csipegető tyúkjaink után kutakodni a fűben. A házi szárnyasok most nem voltak kint, talán túl korán érkeztünk. Helyettük a patakmederben találtunk egy hangulatos kis átkelőt, melyet a kövek mellé állított kis korlát tett biztonságosabbá.
Nyáron a különlegesen szép bikapókokat is módunkban állt megfigyelni Ivád felett, a hosszú úton, most azonban hiába kerestük őket. Kárpótlásképp a napos időben újra előbújó lepkék ragadták magukkal tekintetünket. Azért magunk részéről ezekkel a szépséges, kecses repülő rovarokkal mi megbékéltünk, még akkor is, ha a bikapókok tényleg mutatós kis apróságok. Őket majd legközelebb megkeressük. Ott laknak a környéken, talán csak nem bújtak el az idők végezetéig!
Jól esett azon a puha, homokkal borított úton ballagni a faluból kifelé vezető úton. És jól esett, ahogyan az októberi nap finoman melegítette fel a levegőt.
Érezni lehetett az erős kontrasztot a hőmérséklet változásában, mind ahányszor árnyékos helyről a napra értünk, vagy épp fordítva.
Ilyenkor szinte egy csapásra váltott át a hőmérséklet több fokkal hűvösebbre, vagy melegebbre, s a levegőben nagyon finom illatokat szimatoltunk.
A meredek kapaszkodón felfelé menet, a száraz levelek között egy gyíkocskát fedeztünk fel. Közelről megnézve kiderült az is róla, hogy fiatal, idei példány. Kicsit szégyellős volt, de néhány képet tudtunk róla készíteni.
Dél körül volt, ahogy a szikla tetejére értünk. Nem tudjuk, mit mutatott pontosan az óra. Odafent mindig eltűnik az időérzékelés, a rohanó napjaink tempója. Egyszerűen megáll minden, és úgy marad ahogyan leülünk a vidéket alaposan megnézni. Figyeljük a Nap járását, nézzük, ahogyan az árnyékokat húzza a völgyben.
Figyeljük, ahogyan a szél a fákat hajlítja, hallgatjuk, ahogyan a levelek susognak a szélben. A fejünk felett holló kiált a levegőben, messzire elhallani a hangját. Hunyorítunk, ahogyan a déli napsugarak erősen szemből sütnek, s valahogyan mégis látjuk ezeket az elbűvölő, októberi színeket. S ahogyan fordul a táj, változik a látvány, úgy ölt más formát előttünk minden. Ami addig árnyékban volt, az világos lesz, ami szemből kapta a világost, most már kicsit oldalról kezd más kontúrokat húzni.
Mint minden alkalommal, most is el kellett határoznunk magunkat, hogy otthagyjuk a sziklatetőt és elindultunk visszafelé. Leereszkedtünk ismét a völgybe, és számtalanszor visszanéztünk még, hiszen ezt a helyet sem tudjuk elégszer látni ahhoz, hogy beteljünk vele.
Az egyik fán a fejünk felett egy harkály kopogtatott. Hamar megelégelte, hogy szemügyre akarjuk venni, így aztán tovább repült, tisztes távolságra tőlünk.
Ivádon aztán házi kedvencek fogadtak bennünket, egy napozó cirmos, és egy gyanakvó tekintetű, kicsi termetű, de harcias házőrző személyében.
Cirmi elégedetten pihent a virágok között, a kiskutya pedig a kerítés mögül kísérte figyelemmel minden lépésünket. Parkolóhelyünkön visszaváltottunk utcai lábbelinkre, majd élményekkel feltöltődve útra keltünk hazafelé.
Mint minden túránk után, most is mindenféle gondolatok jártak a fejünkben. A Táltos sziklán régen megannyi varázsigét mormolhattak a sámánok, megannyi dolgot kérhettek a természetfelettitől, mely felett földi mivoltukban nekik nem volt hatalmuk; földi hatalom híján az égiekhez fordultak, onnan remélve a folytatást. A régi varázslók már nincsenek ott. Talán nincs is már, aki megmondja, mikor mentek el. A sziklákon némaság honol, a völgyet mégis átjárja az a varázslat, melyet a táltosok ott hagytak a múltban, s várja minden alkalommal az arra járó vándort. Várja, hogy átjárja lelkét, mert lelkek találkoznak azon a helyen. A régmúlt lelkei akarnak találkozni velünk, arra járó vándorokkal a most időből. Emlékeztetni bennünket arra, hogy ezt a világot ők hagyták ránk örökségül, s nekünk úgy kell továbbmennünk innen, hogy az utánunk jövők úgy ülhessenek itt, és hallhassák a táltosok üzenetét, ahogyan mi is meghalljuk azt mindig, ebben különös völgyben, a nagy Táltos kő tetején.
2021. 10. 24.
Kékes Online, Gyetvai Péter
Fotó: Gyetvai Péter
